218/3. A sárgaréz menüett — A perforált fékakció

A falból előbukkanó sárgaréz fiók nem kincseket rejtett, hanem egy mívesen lyukasztott fémszalagot, amely kísértetiesen emlékeztetett egy gépzongora kottájára. Az Antikvárius, miközben Mr. Henderson vállára támaszkodva épp egy kényszerű, tizennyolc fokos hátrahajlást mutatott be, lábujjhegyen egyensúlyozva megkaparintotta a tekercset. A látogató eközben lelkesen tapsolt volna – ha a kezei nem lettek volna mereven a teste mellé szorítva –, és megjegyezte, hogy a koreográfia rendkívül modern, bár a fém talpak súrlódása kissé rontja az akusztikát.
– Fogja meg a végét, Henderson! – sziszegte az Antikvárius, amikor a keringő ritmusa ismét a gőzautomata közelébe sodorta őket. A segéd, akinek a nadrágja már veszélyesen megfeszült a hirtelen jött terpeszugrásoktól, fogai közé szorította a szalag végét, miközben a látogató elegáns ívben pördült át közöttük, mint egy kéretlen akadályversenyző.
Az Antikváriusnak egyetlen tizedmásodperce maradt a következő ütem előtt: a perforált szalagot céltudatosan betolta a gép torkába, bízva abban, hogy a sárgaréz lyukak felülbírálják a VIP-fokozatot. A gép torkából ekkor egy rekedt fémes krákogás hallatszott, a tánc tempója pedig hirtelen lelassult egy nehézkes, méltóságteljes menüetté.
A megkönnyebbülés azonban korai volt. A padló alól, a deszkák réseiből halk, bugyborékoló hang kíséretében sűrű, mézszínű folyadék kezdett szivárogni, amely lassan elárasztotta a fémkorongok környékét, magával hozva az alagsorból felszálló, nehéz gyógynövényillatot.