217/7. A mechanikus balett — A végtelenített óramű

– Maga szerint ez egy menekülési útvonal? – lihegte Henderson, miközben a megelevenedett kabát épp egy elegáns pörgetéssel rántotta közelebb a legközelebbi könyvespolchoz. A pincéből felszűrődő sziszegés mély, ritmikus kattogássá durvult, megremegtetve a bolt patinás padlódeszkáit.
Az Antikvárius kétségbeesetten próbálta értelmezni a megsárgult térképet. A rajz szerint az épület alatt nem pincék, hanem óriási, egymásba fogazott réz fogaskerekek rejtőztek. A gép megállítására szolgáló egyetlen nyílás pont a lábuk alatt tátongott. Nem tehetett mást: előrántotta a zsebéből a viaszos, perforált szalagot, amit a selejtezés leállítására szánt, és a tátongó résbe gyömöszölte, remélve, hogy a papír megakasztja a könyörtelen finommechanikát.
A hatás azonnali volt. A gőzautomata prüszkölt egyet, a feszült morajlás elcsendesedett. Henderson megkönnyebbülten roskadt volna össze, ám a kabát szorítása nem lazult. Épp ellenkezőleg: a padlódeszkák hirtelen mágneses erővel rántották magukhoz a cipőtalpukat.
A térkép hátulján lévő apró betűs felirat ekkor vált láthatóvá a pislákoló fényben: „A mechanikus balettállvány karbantartási ciklusa lezárult. A figurák rögzítése sikeres.” Az Antikvárius döbbenten ébredt rá, hogy az egész antikvárium csupán egy gigantikus, óraműves zenélő doboz teteje, ők pedig nem a bolt urai, hanem a számlap forgó bábui, akiket most végleg a tengelyre csavart a rendszer.
Amikor a keringő újra elindult, már egyikük sem tudott ellenállni a merev mozdulatoknak. A sötét sarokban, egy elfeledett polc tövében ekkor halkan megrepedt egy sötétkék, poros üvegcse, amiből lassan szivárogni kezdett valami egészen más illat.