217/3. Az akciós áru — A teadélután viaszpecsétje

A csattogó óramutatók és a viaszbábú határozott mutatása ellenére a megelevenedett kabát nem rohanta le a kirakatot. Ehelyett meglepő méltósággal, szinte lábujjhegyen osont oda a tehetetlen Antikváriushoz, mint egy lakberendező, aki az utolsó simításokat végzi a karácsonyi kirakaton. A könyvből kiemelkedő sárgás viaszbábú apró, precíz mozdulatokkal igazította meg Mr. Henderson némileg ferdén álló díszzsebkendőjét. Úgy tűnt, a hátborzongató jelenés mögött csupán egy rendkívül kínos esztétikai elégedetlenség húzódott meg: a leltározó szerint a két úriember jelenlegi póza egyszerűen nem felelt meg a modern kereskedelmi elvárásoknak.
Az Antikvárius rémülten próbálta pislogással jelezni, hogy a zakója gallérja alá csorgó forró mézszínű folyadék némileg rontja a komfortérzetét, de a mozgó kabát hajthatatlan maradt. A noteszből előbukkanó apró sárgaréz csipesz segítségével egy sárga, „30% kedvezmény” feliratú cédulát tűzött az Antikvárius fülére, miközben a pincéből felszűrődő mechanikus zümmögés ütemesen kísérte a műveletet. Henderson homlokára egy „Amortizált árucikk” pecsét került, amely azonnal fénylő, vörös fénnyel kezdett derengeni a félhomályban.
A meglepetés akkor vált teljessé, amikor a kabát zsebéből egy apró, gőzölgő teáskanna emelkedett ki, és a látogató korábbi udvarias hangján így szólt: „A prémium kategóriás viaszbábuk karbantartása ötórai teát igényel.” Ezzel a sűrű, illatos folyadékot egyenesen az Antikvárius nyitott ingnyakába öntötte, ami azonnal kemény, átlátszó védőréteggé szilárdult. Nem megsemmisíteni akarták őket, csupán tartósítani a tavaszi kollekcióig.
A kirakat üvegén túl, a sötétedő utcán egy magányos esernyő suhant el, miközben a hátsó szoba kulcslyukából hirtelen fanyar, fahéjas pecsétviasz illata szivárgott elő, egy halkan sercegő, láthatatlan láng melegét hozva magával.