217/2. A könyvelés viaszpecsétje — A mozgó leltár

A pincéből felszűrődő neszek nem sok jót ígértek, de a várt sikolyok helyett valami sokkal hátborzongatóbb vette kezdetét: egy rendkívül udvarias, száraz szakmai vita. Az Antikvárius és Mr. Henderson, arcukon a viasz megbonthatatlan nyugalmával, kénytelenek voltak végighallgatni, ahogy a látogató odalent hosszas eszmecserébe bonyolódik az alagsori automatával a fűtési költségek és az amortizációs ráta optimális arányáról.
A gép válaszul ütemesen kattogott, a perforált szalag pedig fanyar, ritmikus sziszegéssel futott át a fogaskerekek között. Úgy tűnt, az Antikvárius korábbi kétségbeesett kísérlete – a szalag behelyezése – nem leállította a szerkezetet, hanem csupán átállította azt egy meglehetősen bürokratikus üzemmódra. A látogató elégedett mormogása egyre közelebb hallatszott a lépcsőhöz.
„Kiváló, valóban kiváló! A kettős könyvelés ilyen fokú mechanizálása egyszerűen zseniális!” – lelkendezett a hang, miközben a csapóajtó felől nehéz, viaszillatú gőzcsóva csapott fel. Ekkor azonban egy fémes csattanás rázta meg a padlót. A látogató mondata félbeszakadt, és egyetlen, meglepett „Óh!”-hal zárult, amelyet a forró, sűrű anyag jellegzetes, toccsanó hangja követett.
A csendet most már csak egy nehéz, csoszogó léptekkel közeledő alak törte meg. A lépcső tetején azonban nem az esernyős úr jelent meg, hanem maga a látogató viaszba fagyott, de valahogy mégis mozgásban lévő, csillogó kabátja, amely önálló életre kelve hordozta a bőrkötéses noteszt. A könyv lassan kinyílt, és a lapok között egy apró, sárgás viaszbábú kezdett formálódni, egyenesen a kirakat felé mutatva. Ezzel egy időben a sarokban álló, porlepte ingaóra számlapján a mutatók hirtelen visszafelé kezdtek pörögni, halk, fémes kárálással.