217/1. A látogató notesze — A hitelesített tárlat

A rézharang csilingelése megtörte a viaszos csendet. Az ajtón egy apró termetű, ázott gyapjúkabátot viselő úriember lépett be, kezében egy összecsukott, csöpögő esernyővel. Megállt a küszöbön, köhintett egyet, majd amikor nem érkezett válasz, kíváncsian körbepillantott a boltban. Tekintete szinte azonnal a kirakat felé tévedt, ahol a négy, makulátlanul viaszolt alak állt fenséges mozdulatlanságban.
„Pompás! Egyszerűen lenyűgöző munka!” – suttogta az idegen, miközben közelebb lépett, és szemüvegét az orrára tolva vizsgálni kezdte az Antikvárius arcát. „Ez a textúra, ez a finom, sárgás tónus… szinte életre kel a mézillatú félhomályban. Igazi művészet!”
Az Antikvárius és Mr. Henderson belül ujjongtak. Ha ez a műértő látogató elég közel jön, talán észreveszi a szemük sarkában megcsillanó, kétségbeesett reménysugarat. Talán rájön, hogy a „művészet” mögött valódi tüdők vágynak a friss levegőre.
A férfi azonban nem segélykiáltást keresett, hanem a kabátja belső zsebéből előhúzott egy vastag, bőrkötéses noteszt és egy aranyozott töltőtollat. Komótosan felírta a látottakat, majd elégedetten bólintott.
„A száz tizennégyes tétel is elkészült” – mormolta maga elé, miközben az ujjával finoman megkocogtatta Mr. Henderson viaszolt orrát. „A leltár nem várhat. Most pedig lássuk a pincét.”
A látogató zsebre tette a füzetét, és elindult a még mindig gomolygó, mézszínű párát kibocsátó csapóajtó felé. A kirakatban állók reménye egy pillanat alatt fagyos rémületté változott, ahogy a léptek zaja elhaladt mellettük.