216/3. A kirakati restauráció — A viaszolt tiszteletpéldány

Az új üzletvezető – mert a kulcstörés gesztusával kétségkívül azzá avatta magát – módszeres alapossággal látott munkához. Nem törődött Henderson ütemesen ingó bal lábával, sem az Antikvárius kétségbeesetten csillogó tekintetével. A pult alól egy nehéz, tölgyfa nyelű ecsetet és egy tégely sűrű, méhviasz-illatú pasztát halászott elő, majd komótos léptekkel megközelítette a kirakatot.
Az Antikvárius reménykedve próbálta tágabbra nyitni a szemét, hátha a férfi csak a poros üveget akarja letisztítani, hogy a járókelők jobban szemügyre vehessék őket. A látogató azonban kikerülte az üveglapot. Közvetlenül Mr. Henderson elé lépett, és minden teketória nélkül, precíz, vízszintes mozdulatokkal kente fel a sárgás pasztát a férfi homlokára és orrnyergére, mintha csak egy antik komódot készítene fel a tavaszi aukcióra.
„A matt felület csökkenti a tükröződést, a vevő pedig szereti látni a részleteket” – mormogta az idegen, miközben egy flanel kendővel addig dörzsölte Henderson járomcsontját, míg az vissza nem verte a gázlámpa tompa fényét. Ezután az Antikvárius következett. A fanyar viaszillat azonnal elnyomta a korábbi mandulaaromát, miközben a viaszréteg alatt a bőrük feszülni kezdett, mintha finom porcelánná keményednének.
Miután végzett a polírozással, az új bérlő visszalépett két lépést, elégedetten végigmérte a kompozíciót, majd a zsebéből két apró, rézből öntött sorszámtáblát húzott elő. Finoman a két férfi cipőorrára akasztotta őket: a 112-es és a 113-as tételszámot kapták.
A csendet ekkor egy egészen új, mély morajlás törte meg az alagsor felől. A padlódeszkák réseiből halvány, mézszínű fény derengett fel, és egy fojtogatóan édes illat lassan kúszni kezdett felfelé, egyenesen a kirakat felé.