216/1. A hátramenet óraműve — Az alkuképes mozdulatlanság

A sétapálca gombja három tompa koppanással landolt a kirakatüvegen, pontosan követve a macskaköveken heverő zsebóra visszafelé ketyegő ritmusát. Mr. Henderson megpróbálta megfeszíteni a vádliját, de a bársonyfülke szorítása és a gerincébe fúródó sárgaréz merevítők mozdulatlanná béklyózták. Az Antikvárius szemgolyói lassan oldalra kúsztak: mindketten rájöttek, hogy a szerkezet nem csupán beárazta, de tökéletesen integrálta is őket a bolt árukészletébe.
A külső szemlélő számára úgy tűnt, a két férfi méltóságteljes, viktoriánus viaszfigura, akiknek arcára a legújabb mechanikai precizitás nyomta rá a fegyelem bélyegét. A kalapos úr az üveg túloldalán elégedetten bólintott, majd zsebre vágta a sétapálcáját, és határozott léptekkel az üzlet bejárata felé indult. A rézkilincs mozdulásakor a bolt ajtócsengője nem vidám csilingeléssel, hanem egy furcsa, szippantásszerű, elnyelt hanggal jelezte a belépést, mintha a hanghullámok is visszafelé utaztak volna az időben.
A látogató nem teketóriázott. Egyenesen a kirakat belső feléhez sétált, ahol a fülkék hátulját lezáró nehéz tölgyfa ajtók álltak. Henderson torkában megakadt a szó, amikor a férfi előhúzott a zsebéből egy csavart végű sárgaréz kulcsot – pontosan olyat, amilyennel a faliórákat szokták felhúzni. A férfi nem a kirakati zárat kereste; határozott mozdulattal az Antikvárius nyakszirtje alá illesztette a szerszámot, és fojtott, fémes kattanások kíséretében fordított rajta hármat.
Az Antikvárius szája azonnal széles, mesterséges mosolyra húzódott, és rekedt, gépies hangon szavalni kezdte a bolt legdrágább köteteinek katalógusszámait. Henderson rettegve várta, hogy ő következzen, de a látogató figyelmét elterelte valami más. A pulton egy vastag, kék tintával teleskribbált főkönyv feküdt, amelyből hirtelen intenzív, fanyar mandulaillat szállt fel, miközben a lapjai maguktól kezdtek el pörögni, egyre gyorsabban, visszafelé a tiszta, fehér oldalak felé.