215/7. A lepecsételt árukészlet — A kirakati végkiárusítás

Mr. Henderson és az Antikvárius nem tehettek mást, a nyomukban zakatoló futószalag fojtogató tempója nem tűrt halasztást. Amint az első sötét faláda eléjük csúszott, Henderson reflexszerűen rácsapta a kézbe simuló nehéz rézbélyegzőt. A lila tinta még meg sem száradt a fán, a mechanikus karok máris továbblökték a szállítmányt, hogy átadják a helyét a következőnek.
Gépiesen, szótlanul csapkodták a pecséteket a ládákra, miközben a gázlámpa sárgás fénye kísérteties árnyékokat rajzolt a falra. Az Antikváriusnak csak a harmincadik küldeménynél tűnt fel a nyomat finom mintázata. A pecsét nem iktatószámot formázott, hanem a saját antikváriumuk hivatalos cégérét, alatta pedig egy vaskos eladási árat.
Mielőtt felkiálthattak volna, a bársonnyal bélelt fülkék alja váratlanul meglódult, és a futószalag meredeken emelkedni kezdett a sötét kürtőben. A mechanikus szerkezetből egy száraz, fémhangú recsegés hallatszott: „Leltárhiány megszüntetve. Élőleltár véglegesítve.”
Egyetlen erőteljes zökkenéssel vágódtak át a zárócsapón, egyenesen a világosságra. Henderson és az Antikvárius a saját üzletük utcafronti kirakatában eszméltek fel, elegánsan elrendezve a bársonyfülkékben, mellkasukra frissen nyomott, aranyozott árcédulával: „Rendkívül ritka, önműködő iktatópár – Áron alul, azonnal elvihető.” Az üveg túloldalán egy kalapos úr máris érdeklődve emelte meg a sétapálcáját.
A kirakat alatti macskaköveken ekkor halk, rezes ketyegéssel megszólalt egy elhagyott sárgaréz zsebóra, amelynek mutatói komótosan hátrafelé kezdtek forogni.