215/6. Az önkéntes iktatók — A kinevezett személyzet

A kocsi halkan, fémes koccanással állt meg közvetlenül előttük. Mr. Henderson diadalmasan zsebre tette a kezét, megigazította kissé megviselt keménykalapját, és az Antikváriusra kacsintott, mintha a dolog legnehezebb részén már túl lennének. A szállítóeszköz polcain azonban nem üres rekeszek vártak rájuk, hanem két, pontosan az ő testméretükre szabott, sötétkék bársonnyal bélelt fülke, fejtámlával és apró, sárgaréz névtáblákkal.
„Látja? – suttogta az Antikvárius, miközben reszkető ujjakkal tapogatta meg a puha bélést. – A kézi felülbírálás visszaállította a rendszert a tiszteletbeli vendégek szállítási módjára.” Megkönnyebbülten léptek közelebb, meggyőződve arról, hogy a gép végre felismerte társadalmi státuszukat, és egy kényelmes, első osztályú menedékbe kalauzolja őket a nyirkos alagsor elől. Mr. Henderson már-már elhelyezkedett a felső polcon, amikor a gép mélyéről egy újabb fémes kattanás hallatszott.
A sárgaréz táblákra hirtelen, tűhegyes betűkkel vésődött fel a felirat: „Leltári hiány pótlására kijelölt ideiglenes iktatósegédek”. A fülkék aljából nem rugós matrac, hanem egy-egy vaskos, tintás pecsétnyomó emelkedett ki, egyenesen a kezükbe simulva. A gép nem megmenteni akarta őket, hanem munkába állítani: a sötétből újabb, lezáratlan ládák ezrei kezdtek lassan feléjük csúszni a futószalagon.
A távolból egy apró, sárgásan pislákoló gázlámpa fénye gyulladt meg, és egy egyenletes, monoton gépzaj vette kezdetét, amely kísértetiesen hasonlított egy száraz köhögésre.