214/4. A kiszámlázott harmónia — Az elmaradt tiszteletdíj

Az Antikvárius nem habozott: a feltörő, szurokszerű fekete massza már a cipőjük talpát fenyegette. Egyetlen logikusnak tűnő menekülési lehetőség maradt: a lyuggatott rézszalagot remegő ujjal betolta a sárgaréz automata oldalán tátongó, apró fogaskerekes nyílásba.
– Ez a harmadik tétel! – kiáltotta Mr. Henderson, miközben kétségbeesetten megpróbált felmászni egy elhagyott faládára. – Ha a zene végére érünk, a nyomás kiegyenlítődik! A mechanika törvényei nem hazudnak!
A gép halk rekedtséggel nyelte el a perforált fémcsíkot. A belső hengerek vad kattogásba kezdtek, s a szellőzőkből a koromfekete folyadék helyett hirtelen sűrű, krémes kakaóillat áradt ki, amely olyan tömény volt, hogy a levegőt szinte harapni lehetett. A fekete áradat megtorpant, majd bugyborékolva visszahúzódott a csövek mélyébe.
– Látja? Uram voltam a helyzetnek! – lihegte Henderson, megtörölve izzadt homlokát.
Ám a sárgaréz szerkezet nem állt le. A tetején lévő rézcsőből éles, mechanikus sípszó csapott fel, majd a gép oldalsó résein át nem zene vagy újabb illat, hanem apró, precízen felvágott papírcsíkok sora kezdett kirepülni a levegőbe. Az Antikvárius elkapott egyet a röpködő cetlik közül.
A lepecsételt nyomtatványon nem kottasorok álltak, hanem egy hajszálpontos, dátumozott árjegyzék: az elmúlt kilencvennégy év szellőzőkoncertjeinek elmaradt tiszteletdíja, azonnali behajtással.
A falak mögött ekkor nehéz, fémes reteszek kattantak.