214/3. A fahéjas partitúra — A félreértett előadás

A rézcső mélyéről érkező csattanást egy halk, fémes csilingelés követte, amint a csúszdára kicsusszant egy polírozott, vaskos sárgaréz kapszula.
– Ah, teljesen nyilvánvaló! – csapott össze a tenyerét Mr. Henderson, mintha egy bonyolult matematikai egyenletet oldott volna meg. – A karbantartási jegyzék késett kilencvennégy évet. A pneumatikus hálózat túlnyomása miatt a rendszer automatikusan kiküldte a felhalmozódott adminisztrációt.
Az Antikvárius óvatosan, a zsebkendőjét használva kiemelte a még meleg hengert. Amint lecsavarta a kupakját, a tömény fahéjillatot egy csapásra váltotta fel a sűrű, karamellizált pörkölt mogyoró szaga. A kapszula belsejéből nem sárgult papír, hanem egy apró lyukakkal teli, hajlékony sárgaréz szalag csúszott a tenyerébe.
– Ez nem könyvelés – mormolta az Antikvárius, és a mennyezeti lámpa felé tartotta a csillogó fémcsíkot. – Ez egy perforált gépzongora-tekercs. Vagy pontosabban: egy automatizált illatorgona kottája.
– Egy... aromatikus színház? – pislantott Mr. Henderson, miközben próbált lépést tartani a logikával. – A ház korábbi tulajdonosa nem levegőt frissített, hanem illatkoncerteket komponált a lakóknak?
A rézdoboz tetején lévő számláló e pillanatban éles csengéssel nullázódott ki. A szellőzőrácsok mélyéről egy sűrű, koromfekete folyadék indult meg felfelé, amely kísértetiesen emlékeztetett a nyomdafestékre.