213/4. A Frissítő Záróakkord — Az Automata Szellőző

A sárgaréz szerkezet hirtelen abbahegyezte a baljós ketyegést. A fogaskerekek belső csikorgása egy utolsó, méltóságteljes pendüléssel zárult, mintha a gépezet elvégezte volna legfőbb, hosszú évtizedek óta halogatott küldetését. A tetején lévő apró rézcsap nyomása alábbhagyott, és a borsmenta hűsítő felhője lassan elült az alagsori homályban.
Mr. Henderson óvatosan kibújt az Antikvárius háta mögül, és zsebkendőjével megtörölte a homlokát. „Úgy tűnik, a veszedelem elhárult… vagy legalábbis megváltoztatta az illatprofilját. De mégis mi volt ez a rejtélyes mechanizmus?”
Az Antikvárius nem válaszolt azonnal. Közelebb lépett, és a szikrázó rézkeret alsó nyílásából kiemelt egy keskeny, kifakult papírcsíkot, amelyet a gép épp az imént lökött ki magából egy halk kattanással. Kiegyenesítette a kartont, majd átfutotta a szorosan egymás alá nyomtatott gót betűket.
„Victoria királynő őfelsége szabadalmaztatott automata légfrissítője és alagsori szagtalantó apparátusa, 1888-as modell” – olvasta fel az Antikvárius hűvös, kimért hangon. „Megjegyzés: A mandulás aroma a dohos penész semlegesítésére szolgál, a borsmentás fuvallat pedig a tisztítási ciklus végét jelzi. A kezünkben lévő viaszpecsétes irat pedig nem más, mint a patronutántöltési számla kilencvenhat évre visszamenőleg.”
Mr. Henderson pislogva bámult a csillogó rézmedencére. A rejtélyes, fenyegető szerkezet nem volt más, mint egy túlbonyolított, viktoriánus szagtalanító.
Mielőtt azonban elmosolyodhattak volna, a falban futó szellőzőcső mélyéről egy tompa, ütemes kopogás visszhangzott fel.