213/2. Az Alagsori Csepp — Az Édes Mámor

A mézszínű csepp lassan terült szét a hideg betonon, mintha maga is nehezen akarna alkalmazkodni a gravitációhoz. Mr. Henderson, az Antikvárius tekintetét követve, gyanakodva pislogott rá, majd óvatosan előre lépett, és a cipője orrával megbökte. A folyadék nyúlósan engedett, majd apró, ragacsos szállal húzódott szét, mielőtt visszapattant volna, mint egy mézszerű gumiból készült, sértődött élőlény.
„Ez… nem éppen víz,” állapította meg Mr. Henderson, hangjában a nyilvánvaló tény és a mélységes tanácstalanság furcsa elegye csengett. „Esetleg valami kondenzvíz? Bár gyanúsan édes illatú, nem gondolja?” – tette hozzá, miközben az ujját az orra alá emelte, mintha a mandulaillat forrását keresné ott.
Az Antikvárius a zöld viasszal bevont dokumentumot szorította a kezében, mely most még súlyosabbnak tűnt, mint korábban. „A kondenzvíz ritkán rendelkezik mandulaaromával, Mr. Henderson,” mondta szárazon, miközben a tekintete a mennyezetről a sárgaréz szerkezetre siklott. A gép továbbra is zümmögött, ám most a hangjába egy mélyebb rezonancia vegyült, mintha a padló alatt rejtőző, láthatatlan fogaskerekek lassan, de rendíthetetlenül beindultak volna.
A tócsából apró buborékok emelkedtek fel, melyek mindegyike egy-egy miniatűr illatfelhőt eregetett szét, tovább sűrítve a levegő édes, fojtogató mandulaízét. A viaszpecséten lévő sziluettek, az ő és Mr. Hendersoné, mintha most még élesebbé váltak volna, ahogy a dokumentum lassan, szinte észrevétlenül melegedni kezdett a kezében.
„Azt hiszem, ez a szerkezet nem egyszerűen tisztít,” mormogta az Antikvárius, „hanem… párol. Valamit, ami nem is létezik.” A sárgaréz szerkezet számlálója, mely eddig mozdulatlan volt, egy rezdüléssel megmozdult. Nem előre, nem hátra. Csak egyet fordult a tengelyén, mintha megfontoltan, méltóságteljesen jelezné, hogy most kezdődik az igazi mulatság. És a mennyezet repedéséből, mint apró, sárgásbarna könnycseppek, újabb cseppek gyűltek össze. Most már nem egy, hanem három.