212/9. Az alagsori tárgyalás — A kattogó klauzula

A fémesen csikorgó hang fokozatosan ritmust vett fel, mintha odalent, a mélyben, valaki egy makacs ügyön dolgozna. Az Antikvárius a zöld viaszpecsét „Kamatláb-kiigazítás és hűsítő elszámolás” feliratát fürkészte, mintha az a rejtett paragrafus volna, ami az egész abszurditást megmagyarázza. „Hűsítő elszámolás,” morogta, „ez már a könyvelés wellness kezelése.”
Mr. Henderson, aki a metaforikus adósságrendezés helyett a kézzelfogható veszélyt preferálta, inkább a nyugdíj-megtakarítását féltette. „Mi van, ha ez a tranzakció a mi békénket, vagy épp az összes megtakarításunkat jelenti, méghozzá előre?” – kérdezte. A sárgaréz szerkezet egy halk, elégedett zümmögéssel válaszolt, miközben a rézkarom, mely még mindig a borsmentaillatú dokumentumot tartotta, finoman megrebbent, mint egy meghívó gesztus.
„A dokumentumot nem engedi el,” állapította meg az Antikvárius, akit a befejezetlen ügy jobban zavart, mint az alagsori szörnyek. „Talán mégis csak egy aláírásra vár.” A fémes csikorgás hirtelen egy mély, tompa puffanásba váltott, mintha valami nehéz dolog landolt volna a lépcső alján. Ezt követte egy sor apróbb, de gyorsabb kopogás, mint egy ügyetlen robot, aki frissen érkezett szállítmányt rendez.
„Ez már nem a béke,” jegyezte meg Henderson, és óvatosan a kőlépcső felé fordult. „Ez inkább a fuvarozási költség.” Az Antikvárius bólintott. „Ahogy a mondás tartja: a szállítás ingyenes, de a levétel drága.” Néhány pillanatig egymásra néztek. A lépcső aljáról pedig egy új hang szűrődött fel: egy halk, de meggyőző, ritmikus kattogás, mint egy írógép, ami éppen egy új szerződés feltételeit rögzíti. Az Antikvárius nyelt egyet. A kíváncsiság és a bürokratikus precizitás, mely mindig is mozgatórugója volt, most egy ismeretlen mélységbe invitálta.