212/8. A kamatlábas lejárat — Az alagsori ajánlat

A kőlépcső látványa, mely a semmiből bukkant elő, egy pillanatra még a borsmentás dokumentum borsos báját is felülírta. Az Antikvárius elhárította a kezét a tekercstől, mintha az is kővé változna, és értetlenül meredt a sötét, lefelé vezető nyílásra. Mr. Henderson, aki már hozzászokott a meglepetésekhez, bár sosem fogadta el azokat, óvatosan hátrébb lépett, mintha a padló bármely pillanatban alább adhatná magát.
„Hűvös levegő,” suttogta az Antikvárius, mintha egy meteorológiai jelentést olvasna. „És nedves.”
„Mint egy pince,” fejezte be Henderson, majd azonnal hozzátette: „Vagy egy kripta. Ahol a kamatlábak is el vannak temetve.”
A gép, mint aki meghallotta a borús prognózist, egy finom, szinte alig hallható kattanással jelezte, hogy még nem végzett. A borsmentaillatú dokumentum, melyet az Antikvárius elengedett, finoman visszacsúszott a réztálcára, majd a tálca egy halk szusszanással besüllyedt a szellőzőrácsba. Azonban nem tűnt el teljesen; egy apró, rézkarom még tartotta a tekercset, mintha még egy utolsó aláírásra várna.
Az Antikvárius, akit a bürokratikus precizitás még a halál torkában is jobban aggasztott, mint a fizikai integritása, megpróbálta felidézni, vajon szerepelt-e a ház alaprajzán bármilyen alagsori lépcső. Nem emlékezett. A sárgaréz szerkezet pedig, miután az ezüst pecsétgyűrű elfogyasztását befejezte, elégedetten zümmögött. A „Kamatláb-kiigazítás és hűsítő elszámolás” felirat halványan ragyogott a zöld viaszon, invitálva őket egy olyan alkura, amelynek feltételeiről fogalmuk sem volt. A mélyből, a kőlépcső irányából pedig egy vékony, fémesen csikorgó hang szűrődött fel, mintha valami lent éppen megfeszítené az izmait egy újabb tranzakcióra készülve. Talán nem a vérükre, hanem a békéjükre pályázott.