212/10. Az Alagsori Adózás — A Végleges Ragasztó

Az Antikvárius, a bürokrácia megszállottja, akit még a halálos veszély sem téríthetett el egy tisztázatlan paragrafustól, nyelt egyet, majd intett Mr. Hendersonnak. „A szállítás ingyenes, de a levétel drága,” ismételte el szinte mechanikusan, mintha ezzel felkészülne az alagsorban váró, ismeretlen díjtételre. A lépcső fokai nyikorogva adták meg magukat súlyuk alatt, miközben a kattogás egyre hangosabbá és élesebbé vált, már-már ritmusos kopácsolásba torkollva. A borsmenta illata is felerősödött, szinte édesen maróvá vált, mint egy túlontúl hivatalos bűz.
Lent, a szűk alagsori folyosó végén, egy még nagyobb sárgaréz monstrum állt. Nem egy számláló volt ez, sokkal inkább egy pecsételő gép, vagy egy ősi bankjegy-nyomtató és -érvényesítő automata, amely most teljes gőzzel működött. A borsmentaillatú dokumentum már nem a karomban pihent, hanem épp egy sor bonyolult, rézből készült görgő és kar között haladt keresztül. A kattogás abból a precíz mozgásból származott, ahogy a gép aprólékosan, már-már pedánsan, újabb és újabb pecséteket ütött rá.
Mr. Henderson arcán a félelem mellett már a teljes kétségbeesés is megjelent. „Ez nem egy dokumentum,” suttogta, a hangja reszketett. „Ez egy ítélet.” Az Antikvárius közelebb lépett, tekintete a pecsételési folyamat részleteire tapadt. A gép minden kattanással egy újabb réteget vitt fel a papírra, egy ragacsos, zöld viaszt, mely pontosan olyan volt, mint az a pecsét, amivel ők maguk próbálták kijátszani a szerkezetet. Csak ez a viasz élettel telinek tűnt, pulzált, mint egy vérző seb.
A gép hirtelen megállt, utolsó kattanásával egy mély, elégedett zümmögést bocsátott ki. A dokumentum, most már vastag, zöld viaszréteggel borítva, lassan kicsúszott a mechanizmus aljából. Az Antikvárius felvette. Nem volt rajta semmi, csak a korábbi „Kamatláb-kiigazítás és hűsítő elszámolás” felirat, és a zöld viasz, mely most már szilárdan tartotta a borsmenta illatát. Ám a lap alján, a viasz alatt, alig észrevehetően, két új, apró rézbélyegző nyoma derengett. Az egyik az Antikvárius, a másik Mr. Henderson stilizált sziluettjét ábrázolta.
„Mit jelent ez?” kérdezte Mr. Henderson, hangja már csak rekedt suttogás volt. Az Antikvárius nézte a bélyegzőket, melyek most már láthatatlan tintával, de örökre összekötötték őket az alagsori bürokráciával. „Azt hiszem, Mr. Henderson,” mondta az Antikvárius, a szája sarkában egy furcsa, keserű mosollyal, „hogy épp most fizettük ki a szállítási díjat. És úgy tűnik, mi magunk vagyunk a biztosíték.” A sárgaréz szerkezet, miután elvégezte a munkáját, egy halk sistergéssel újra működésbe lépett, és lassan elkezdte felolvasztani a friss viaszpecséteket, mintha készen állna a következő, még „hűsítőbb” elszámolásra. Egy enyhe, fanyar mandulaillat kezdett terjedni a levegőben.