212/6. Az ezüstözött hitelesítés — A pecsétgyűrű ára

Az Antikvárius meg sem mert moccanni, miközben a sárgaréz tüske fenyegetően zümmögött a feszült bőr felett. Mr. Henderson hirtelen ötlettől vezérelve kikapta társa zsebéből az ódon, vörös viaszpecséttel ellátott céhes tagsági igazolványt.
– A pecsét! – suttogta diadalmasan Henderson, miközben a sétapálcáját a hóna alá csapta. – A vörös viasz! Kiváló minőségű, állati zsiradékkal dúsított anyag, szinte azonos a sűrűsége az adminisztratív elvárásokkal. Hátha beéri ezzel a pótlékkal a fanyar bergamott helyett!
Az Antikvárius óvatosan lekapart egy darabot a rideg, vörös korongból, és reszkető kézzel a tüske hegyéhez tolta. A gép egy pillanatra megtorpant. A fémnyílás szuszogva magába szívta a viaszos morzsákat, a számláló ketyegése pedig lelassult. Mindketten megkönnyebbülten fújták ki a levegőt, meggyőződve arról, hogy a bürokratikus gépezetet sikerült kijátszaniuk a hamis vérrel.
A megnyugvás azonban korainak bizonyult. A gép hirtelen fémes csikordulással visszarántotta a tűt, majd egyetlen, villámgyors mozdulattal lecsapott. Nem a húsba mélyedt, hanem az asztalon heverő, családi címeres ezüst pecsétgyűrű közepébe fúrt egy tökéletesen sima lyukat, mohón beszippantva az ezüstport. A „vérszomj” csupán a rézmechanizmus nemesfém-éhsége volt, amely most a hitelesítés jegyében megkezdte a valódi kamat behajtását.
A padlódeszkák alól ekkor mély, ritmikus morajlás indult el, és a sarokban lévő szellőzőrácsból hűvös, édeskés borsmentaillat szivárgott a szobába.