212/5. A vérig menő adminisztráció — Az elszánt tüske

Az Antikvárius, reflexszerűen rántotta vissza mutatóujját, mintha egy méh csípésére számított volna. A réztüske éppen csak súrolta a bőrét, de a hideg fém érintése elegendő volt ahhoz, hogy a szívverése a torkában dobogjon. Mr. Henderson felvisított, majd a sétapálcájával hadonászva próbálta elriasztani a gépet, ami persze teljesen hatástalan volt. A számláló kattogva előre ugrott egy számot, mintha a bergamott-pótlék “fanyar dörzsanyaga” miatti sértettségért büntetné őket.
A tüske, mintegy válaszul, most lassabban, de még elszántabban kezdte követni az Antikvárius kezét, mintha a gép maga lenne a megtestesült, évszázados türelmetlenség.
– Valami mást! Gyorsan! – suttogta Mr. Henderson, szemei vadul cikáztak a szoba poros polcai között. – Nincs itt még egy elfeledett, kénes üvegcse, ami legalább ideiglenesen elterelné a figyelmét erről a… vérszomjas papírmunkáról?
Az Antikvárius zihálva nézte a gép könyörtelen mozgását. A tüske most apró, ritmikus mozdulatokkal bökdösött a levegőben, mintha a vérvételre készítené elő a terepet, vagy csupán jelezné, hogy az idő fogy. A fiola, melyet az imént használtak, most üresen hevert a padlón, a bűzös gőz már eloszlott. A gép azonban nem felejtett. A rézfelületen, ahol a pótlékot beöntötték, most egy halvány, zöldes elszíneződés jelent meg, mint valami korrózió vagy allergiás reakció. A számláló pedig újabb számot ugrott.
„Az Antikvárius elnézte a lejáratot…” – gondolta Mr. Henderson, bár nem tudta, ez a gondolat segíthet-e most a helyzeten. A gép mintha már nem is a pénzre, hanem valami sokkal személyesebbre vágyott volna. A réztüske végül megállt az Antikvárius ujja felett, nem bökött, csak rezgett, mint egy apró, fémes méregfog, amely türelmesen várja a pillanatot, hogy elhelyezze a maga „hitelesítő pecsétjét”.