212/3. Az Esszencia Nyílása — A Folyékony Követelés

Az Antikvárius és Mr. Henderson dermedten bámulták az újonnan előtörő sárgaréz nyílást. Valami olyasmit vártak, ami még ijesztőbb, de ez a fémes csík a vakolatból legalábbis zavarba ejtő volt. Nem lőfegyver, nem démon, hanem egy… pénznyílás? Ráadásul egy olyan házban, ahol a legutolsó érme valószínűleg Viktória királynő korából származott.
– Egy évszázados adósságért – kezdte az Antikvárius, hangja rekedtes volt a félelemtől és a megdöbbenéstől –, bergamott-esszenciával kell fizetni. Percenként három csepp. Ez a nyílás… talán nem is érméknek készült.
Mr. Henderson a sétapálcájával ismét óvatosan megpiszkálta a felületet, de most még a bottól is elkapta a kezét, mintha a sárgaréz megégethetné. A nyílás szélén apró, alig látható rovátkák futottak, amelyek gyanúsan emlékeztettek a mérőpoharak beosztásaira.
A doboz belsejéből halk, szürcsölő hang hallatszott, mintha valami mechanikus száj nyitogatná magát a fizetségre várva. Ezt a hangot egy finom, ám annál határozottabb illat kísérte: a bergamott friss, citrusos aromája, amely mintha egyenesen a falból áradt volna. Az Illatgyár tehát nem csupán számlázott, hanem emlékeztetett is a tartozásra, egyfajta aromás zaklatással.
– De hol szerzünk most bergamott-esszenciát? – kérdezte Mr. Henderson, tekintete kétségbeesetten siklott a polcokon, ahol csak por és régi könyvek uralkodtak. – És még ha találnánk is, mennyi az a „percenként három csepp” száz évre visszamenőleg?
Ahogy a kérdés elhangzott, a sárgaréz számláló ablakában a golyósfejű számkerekek ismét vadul pörögni kezdtek, és a „rendezésre váró összeg” elképesztő sebességgel nőtt. A szürcsölés felgyorsult, egy ritmikus, ütemes szívveréssé alakult, amely az egész szobát betöltötte. Valahol mélyen, a padló alatt, valami elkezdett megmozdulni, mintha egy hatalmas, szomjas gép ébredt volna fel álmából, és egyre sürgetőbben követelte a százéves, illatos elmaradást.