211/6. A Ketyegő Könyvtár — Az Óraműves Illatgyár

A padlódeszkák közül érkező ritmikus kattogás egyre markánsabbá vált, afféle kitartó, fémes pulzus a talpuk alatt. Mr. Henderson, akinek türelme gyakran vékonyabb volt, mint a régi pergamen, enyhén a földre toppantott. „Ez már nem a karamellizált hagyma, Antikvárius úr. Ez sokkal inkább hangzik, mint egy elromlott metronóm, ami sürgeti, hogy valami… történjen.”
Az Antikvárius, aki addig a porcelán tálka elmosódott papírfecnijét vizsgálta egy aranykeretes lupéval, felegyenesedett. Tekintete a padlóra vándorolt, majd a sárgaréz szerkezetre. „A ritmus egyezik. Figyelje csak, Henderson úr! A csepegő folyadék üteme, és a számláló apró, alig látható rezgése… mintha minden egy nagy, elfeledett gépezet része lenne.”
Ahogy mondta, a sárgaréz szerkezet üvegbúrája alatt a számláló egyet kattant, és egy számjegyet ugrott előre. Ezzel egy időben, a rézcsőből kiáramló sötét folyadék áramlása is felgyorsult, már nem csak cseppekben, hanem vékony sugárban ömlött a tálkába. Az elmosódott papírfecni tintája a folyadék hatására lassan, de észrevehetően elkezdett szétfolyni, a szavak még olvashatatlanabbá váltak.
„Nos, ez nem a legjobb módja a titkos üzenetek megőrzésének,” jegyezte meg Mr. Henderson fanyar humorral, miközben az ujjával megpróbálta felcsippenteni a már szinte teljesen feloldódott papírt. Az Antikvárius azonban hirtelen a padlóra mutatott, ahol a kattogás forrása, egy apró, résekkel teli deszkaszál, most erőteljesebben vibrált. Egy halvány, gőzös páracsomó tört elő a repedésből, melynek illata egyelőre beazonosíthatatlan volt, de érezhetően elnyomott minden korábbi aromát. Valami új, és talán még rémisztőbb volt készülőben a padló alatt.