210/6. Az Illatos Mélység — A Viaszos Tekercsek

A sötétség nem volt abszolút. Inkább olyan, mint egy fekete bársonyfüggöny, melyen átszűrődött valami halvány, zöldes derengés – talán valami rég elfeledett, mélytengeri foszforeszkáló moha? Az Antikvárius nem tudta. A „Kopott Kötet” illata, mely eddig csak a levegőben fojtogatta, most az egész testét körbeölelte, átjárta a ruháját, a bőrét, mintha maga is egy évszázados, nedves pergamen lenne. A hideg, sűrű folyadék, mely már nem is folyadéknak, hanem inkább egyfajta élő, illatos kocsonyának tűnt, lassan, de könyörtelenül húzta őket lefelé, az ismeretlen mélységbe. Mr. Henderson sapkájának bojtja már rég eltűnt a látómezőből, de a jelenléte, a pánikjának remegése mégis érezhető volt a vízáramlatban.
A buborékok, melyek az előbb még értelmes szavakat bugyborékoltak, most egyenletes, monoton zúgássá olvadtak össze. Nem üzenetek voltak ezek, hanem egy gigantikus szerkezet lélegzete, mely befelé szívta az antikvitás és a kávézacc esszenciáját. Az Antikvárius úgy érezte, mintha egy kolostor mélyén lévő pincejáratban lebegne, ahol a falak helyett könyvek, a könyvek helyett pedig elmosódott, viaszos tekercsek állnak sorba, melyek mindegyike egy-egy elfeledett titkot rejt. A gravitáció elvesztette megszokott erejét; súlytalanul sodródtak, mint két, rég nem használt levélnehezék, melyek a mélybe zuhannak a papírkupacokról.
Egy tompa puffanás jelezte, hogy elértek valamihez. Nem fenék volt, hanem egy hatalmas, puha felület, mely ruganyosan lökdöste őket tovább. Mintha egy óriási, selymes szőnyegre estek volna, mely nem a földön feküdt, hanem függőlegesen húzódott, elzárva az útjukat. Az Antikvárius tapogatózva nyúlt ki, és ujjaival valami sima, mégis barázdált anyagra bukkant. Nem fa volt, nem kő, hanem valami furcsa, organikus textúra, mely enyhén vibrált, és mintha magából is illatanyagot bocsátott volna ki – ezúttal valami édeskés, dohos szag volt, mint egy túlérett gyümölcs, vagy egy ősi papirusz, amit túl sokáig tároltak nedves pincében.
Mr. Henderson ekkor egy halkan, de tisztán hallható nyögést adott ki, melyet elnyelt a sűrű közeg. A derengő fényben, mely most már valamivel erősebbnek tűnt, látszott, ahogy görcsösen kapaszkodik valamibe. Egy vastag, szürke, kőnek tűnő oszlop volt az, melyen apró, mégis szabályos lyukak sorakoztak, mint valami elmerült fuvola. Az oszlopból is az a különös, édeskés szag áradt. A doboz, melyben utaztak, már régen eltűnt a mögöttük lévő homályban. Most egy végtelennek tűnő, spirális folyosón siklottak lefelé, melynek falait hasonló, organikus oszlopok szegélyezték. Az Antikvárius hirtelen megértett valamit: nem egy dobozban voltak, hanem magában a „Kopott Kötetben”, mely egy labirintussá változott.