210/5. Az Alagsori Dagály — Az Illatos Áramlatok

A hideg áramlat, mely Az Antikvárius lábát nyaldosta, hirtelen erőre kapott. Nem csupán áramlott, hanem szívott, magával rántva valami mélybe. A szurokszerű folyadék szintje ismét megugrott, már a nyakukig ért. Mr. Henderson, aki eddig csak meredt maga elé, most egy apró, sárgaréz csövet vett észre a doboz falából, amiből a hideg, sűrű folyadék szivárgott. Szándékos adagoló lehetett.
„Ez… nem hiba,” suttogta Az Antikvárius, hangjában félelem mellett abszurd felismerés is csillant. „Ez egy rendszer. A kormányzó úr… aromaterápiája.” A fém szaga már nem csak tintatartóra, hanem iparibb berendezésre emlékeztette. Mintha a doboz alján egy rozsdás turbina forogna, szüntelenül pumpálva múltbéli emlékek, kávézacc és régi enyv eszenciáját.
Mr. Henderson, akinek feje már majdnem belemerült, kétségbeesetten próbált felkapaszkodni a doboz sima oldalán, de az olajos bevonat csúszós volt. „Rendszer? Ez merénylet a légzőrendszer ellen! Ki profitál ebből a… fullasztó felvilágosodásból?” – szavait már alig lehetett kivenni, ahogy a sűrű gőzök elnyelték. Fentről harsány nevetés és lelkes felkiáltások szűrődtek le: „Páratlan atmoszféra! Ez a mélység… felemel!”
A mechanikus zakatolás ekkor elhallgatott, majd egy mély, zúgó hang vette át a helyét. A hideg áramlat felerősödött, az egész testüket magával ragadta, egyre mélyebbre húzva őket a sötét, illatos masszába. A buborékok már nem suttogtak, hanem szinte artikuláltan bugyborékoltak, mintha egy ősi könyvtár üzenne. A doboz nem felfelé, hanem lefelé mozgott, süllyedve a kormányzó úr excentrikus könyvtárának ismeretlen szintjeibe. Az Antikvárius utoljára még meglátta Mr. Henderson sapkájának bojtját, ahogy az eltűnik az aromás áradatban, majd a fény is elhalványult.