210/7. A Viaszpecsét Szíve — Az Illatok Kamrája

Az Antikvárius, miután felfogta, hogy egy könyv belsejében sodródnak, mélyen elgondolkodott. Vajon mitől válik egy kötet ilyen… *lakhatóvá*? Mr. Henderson, az oszlopba kapaszkodva, halkan felnyögött. „Ez most… metafóra, vagy ténylegesen a borító alatt vagyunk, Antikvárius úr?” – kérdezte, hangjában a gyakorlatias ember zavara, aki a szó szerinti értelmezéshez szokott.
Az Antikvárius nem válaszolt, ehelyett figyelmét a spirális folyosó falaira szegezte. A „viaszos tekercsek”, melyekről az előbb még csak sejtése volt, most tisztábban kirajzolódtak a derengő fényben. Nem egyszerűen viaszos bevonatról volt szó, hanem mintha maga az *anyag* lett volna viasz és ősi papirusz keveréke. Egyes tekercsek szélei enyhén felpöndörödtek, ahonnan finom, szinte édes illat áradt, mintha egy méhes kamrából, ahol évszázados méz és por lepte be az elfeledett dokumentumokat.
Ahogy tovább süllyedtek, a tekercsek egyre közelebb értek. Már nem csupán a folyosó falát alkották, hanem egymásba kapaszkodva, kusza hálózatot képeztek, melyen apró, áttetsző gyöngyök lógtak. Ezek a gyöngyök halványan világítottak, mint valami mélytengeri élőlények, és bennük mintha apró, olvashatatlan írásjelek úszkáltak volna – egy elfeledett betűtípus töredékei. Mr. Henderson az egyik gyöngy felé nyúlt, ujjai alig súrolták a felületét, mielőtt egy láthatatlan áramlat tovább sodorta volna őket.
A spirál folyosó hirtelen kiszélesedett, és egy hatalmas, kör alakú kamrába torkollott. Itt nem voltak falak. Csak lebegő tekercsek, melyek vastag, viaszos „indákként” tekergőztek felfelé a sűrű levegőben, és alig kivehető oszlopokká álltak össze. A kamra közepén, mintha egy monumentális asztalon állna, egyetlen, kolosszális, henger alakú viaszpecsét forgott lassan, mint egy hatalmas tengeralattjáró periszkópja. Rajta egy ismeretlen, de kétségkívül antik pecsétnyom állt, melyből most már nem csak illat, hanem halvány, rezgő fény is áradt. Ez a fény ciklikusan pulzált, mintha szívverés lett volna, és minden lüktetéskor újabb, eddig rejtett illatokat préselt ki a környezetből: az enyhe penész szagát, a szárított rózsaszirmok eleganciáját és valami megfoghatatlan, fanyar, mégis bizsergető aromát, ami a réges-régi tintára emlékeztetett.