210/3. A Kopott Kötet illata — Az intellektuális pácolás

A sötét, viszkózus folyadék, melynek illata valóban feledésbe merült könyvtárakra és túlságosan erős reggeli főzetekre emlékeztetett, egyenletesen kúszott felfelé, bokájukat fenyegetve. Az Antikvárius, aki eddig a szegfűszeg édességétől kábán pislogott, most felélénkült. A kávé illata, ha nem is kellemes körülmények között, mégis felidézte benne az elmélyült olvasás és a reggeli nyugalom emlékeit.
„Henderson,” mondta, most már valamivel tisztább hangon, bár még mindig takarékoskodva a levegővel, „úgy tűnik, a kormányzó úr kifinomult ízlésű diffúzora nem éri be egyetlen dimenzióval. Ez a keverék, merem állítani, a »Kopott Kötet« néven futó, melankolikusabb, de annál intellektuálisabb illatkompozíció része lehet. Azt hiszem, a gyűjteményeinek lelkéből merít ihletet.”
Mr. Henderson, akinek szakállában immár nemcsak narancsos permet, hanem sötét, ragacsos cseppek is megültek, felsóhajtott. „Vagy egyszerűen csak elrontották a receptet, Antikvárius úr, és most próbálják elfedni a szagát valami még… organikusabbal. Mintha egy régi enciklopédiába borult volna valaki egy korsó feketével, majd mindezt megpróbálná eladni légfrissítőként.”
A fejük feletti beszélgetés hirtelen megélénkült. Egy elegáns úr hangja hallatszott: „Ez az új, földes tónus! Milyen mélység! Már-már úgy érzem, a gubernátor könyvtárában ülök, egy ritka kiadvány lapjait simogatva. Valóban forradalmi!”
A folyadék tovább emelkedett. Az Antikvárius próbált lábujjhegyre állni, de ez a mozdulat a doboz szűkös terében lehetetlennek bizonyult. A sötét massza már a térdükig ért. A ragacsos érzés, a fanyar, mégis ismerős illat és a lentről hallatszó, gyenge, de egyenletes mechanikus zakatolás együttesen egy zavarba ejtő, újfajta nyugalmat teremtett. Mintha egy régi szekrény mélyére zárták volna őket, melyet éppen impregnálnak.
A folyadék felszínén apró buborékok jelentek meg, lassan pattanva szét, és minden egyes alkalommal egy mélyebb, szinte szurokszerű illat szabadult fel.