210/2. Az organikus diffúzor — A szegfűszeg diadala

A kattanást követően a szelepek sziszegve tágultak ki, és a doboz fojtogató sötétjét hirtelen intenzív szegfűszeg- és narancsaroma árasztotta el. Az Antikvárius reflexszerűen eltakarta az orrát a zsebkendőjével, de a folyadékcsepp, amely korábban a homlokára hullott, most finom, meleg zsibbadássá alakult át a bőrén. Úgy tűnt, a rendszer nem elpusztítani, hanem tartósítani igyekszik őket, mint valami fűszeres pácba helyezett, ritka múzeumi tárgyakat.
– Henderson – suttogta az Antikvárius, miközben igyekezett a lehető legkisebb tüdőtágulattal beszélni. – Úgy vélem, a kormányzó úr személyes illatmestere éppen a karácsonyi hangulatot igyekszik előrehozni rajtunk keresztül. Ha nem tévedek, ez a keverék a „Déli Fény” elnevezésű prémium aroma alapja.
– Én inkább a „Déli Végzetnek” nevezném – köhögött halkan Henderson, akinek a szakállára apró, narancssárgán derengő permet tapadt. – Ha ez így megy tovább, a végén minket is kiszárítanak és felakasztanak a szalon csillárjára díszként.
A fejük feletti sárgaréz cső hirtelen megremegett, és a társalgás zaja felerősödött. Az előkelő vendégek poharainak koccanása tisztán hallatszott a szellőzőn át. Egy fanyar női hang éppen azt ecsetelte, milyen lenyűgöző az új, „élő alapú” párologtató rendszer, amely sokkal mélyebb, intellektuálisabb tónusokat produkál, mint a közönséges szénporos diffúzorok.
Ekkor a doboz fenekén egy újabb fogaskerék fordult el, és a deszkák alatt sűrű, fekete folyadék kezdett lassan, melegen emelkedni. A sötét massza illata leginkább a frissen főzött, sűrű kávéra és a régi könyvkötő enyvre emlékeztetett, ami azonnal elnyelte a szegfűszeg fanyarságát.