210/1. A szalon aromája — Az esszencia megőrzése

A déli tea csengőjének hangja lassan elhalt, helyét a sárgaréz fújtatók ütemes, sziszegő kattogása vette át. A dobozok mélyén Mr. Henderson megpróbálta visszatartani a lélegzetét, de a torkát kaparó intenzív fenyőillat gyorsan meghiúsította a kísérletet. Minden egyes kifújt levegővel értékes aromát veszített, amely azonnal a rézcsöveken keresztül a kormányzói szalon felé vette az irányt.
– Kedves Henderson – suttogta az Antikvárius a válaszfal apró rácsain keresztül. – Ha továbbra is ilyen mohón kapkodja a levegőt, a vacsoraidőre teljesen kiürül az exkluzív hatóanyagunk. Legyen szíves, lélegezzen gazdaságosan!
– Én nem pazarolok, hanem igyekszem életben maradni – sziszegte vissza Henderson, miközben a feje feletti szelep újabb adag mentolos hűvösséget szippantott le róla.
A csővezeték túloldaláról tompa, előkelő terefere szűrődött le hozzájuk. Egy úrihölgy épp a szalon „rendkívül intellektuális, enyhén óbakteriális” karakterét dicsérte, amely szerinte tökéletesen ötvözi a száraz pergamen és az egzisztenciális feszültség jegyeit.
A mechanikus kar ekkor egy újabb fokozattal feljebb kapcsolta a párologtatót. A dobozok sötétjében megváltozott a nyomás, és az Antikvárius orrára egy apró, jéghideg folyadékcsepp hullott a felső szelepről. A sötétben kékesen derengő csepp lassan végiggördült a bőrén, miközben a mélyből egy egészen apró, fémes kattanás jelezte, hogy a rendszer újabb összetevőt készül adagolni.