209/6. A prémium csomagolás — A felső polc ígérete

A fenyőfaláda nyílása felé közeledve Mr. Henderson megnyugtatóan pislantott az Antikváriusra, amennyire a gyorsan száradó mentolos máz ezt a merev porcelán arcbőrén megengedte. Meggyőződése volt, hogy a prémium kategóriás jelölés és a finom illatfelhő kizárólag egy dolgot jelenthet: őket most kiemelt kényeztetésben részesítik, és a láda belső selyembélése már várja őket. A szállítószalag végén egy újabb, filigrán sárgaréz fogókar nyúlt le értük, s meglepő gyengédséggel emelte át a dobozaikat a fenyő illatú sötétségbe.
A láda mélyén azonban nem selyem, hanem sűrű, fanyar illatú gyapjúforgács fogadta őket. Amikor a fészkükbe huppantak, a fekete jelölőfestékes ecset szinte magától életre kelt egy felettük lógó dróton. Henderson elégedetten figyelte, ahogy a szőrös szerszám megmártózik a sötét folyadékban, majd precíz, elegáns mozdulatokkal írni kezd a láda belső falára. „Talán a szállítólevelet állítják ki” – suttogta reménykedve az Antikváriusnak, miközben a fekete betűk lassan kirajzolódtak a fejük felett.
A felirat azonban nem nevet vagy címet formázott, hanem egy szigorú számsort, amelyet egyetlen vészjósló szó követett: „CSAK FELSŐ POLCRA”. A remény, mint egy rosszul felhúzott rugó, hirtelen megfeszült bennük. Mielőtt Henderson újabb optimista elméletet gyárthatott volna, a nehéz fenyőfedél csikorogva elindult lefelé, végleg elzárva előlük az alagsor pislákoló fényeit.
A teljes sötétségben a láda hirtelen megemelkedett. Kívülről nem a bemutatóterem halk moraja, hanem egy távoli, mélyről jövő, ritmikus kattogás hallatszott, mintha egy hatalmas óramű számlálója mérné az időt a következő indításig.