209/5. Az illatosított exportcikk — A minőségi pecsét

A visszafelé pörgő fogaskerék fémes csikordulással megállította a levendulás gőz áramlását. Az Antikvárius és Mr. Henderson doboza zökkenve kiegyenesedett. A hirtelen beálló csendben a kámforos-mentolos máz lassan dermedni kezdett a porcelán végtagjaikon, de a remény újabb szikrája gyúlt ki bennük: talán a túlterhelt gépezet végre feladta a harcot, és a biztonsági rendszer kioldja a reteszeket. Hiszen egy ilyen patinás, óraműves szerkezet nyilvánvalóan rendelkezik vészleállítóval az előkelő vendégek számára.
A doboz aljából azonban nem a szabadságot jelentő kattanás hallatszott, hanem egy gépies, ritmikus sziszegés. Egy apró, sárgaréz szállítószalag indult be alattuk, amely milliméterről milliméterre kezdte elcsúsztatni a tárolókat a sötét folyosó mélye felé. Henderson optimizmusa határtalan volt; szentül hitte, hogy a szalag egyenesen a bemutatóterem puha szőnyegére szállítja őket, ahol majd egy elegáns mozdulattal letörölhetik magukról ezt a prémium illatfelhőt.
A szalag végén azonban nem a napfényes antikvárium várta őket, hanem egy súlyos, gőznyomással működő bélyegzőkar. A gépezet nem javítani akarta a hibát, csupán a minőségellenőrzési fázisba lépett. Mielőtt bármelyikük tiltakozhatott volna, a nehéz rézfej könyörtelenül leereszkedett, és egy jéghideg, lila tintás pecsétet nyomott mindkettőjük makulátlanul tiszta porcelán homlokára: „ILLATOSÍTOTT EXPORTCIKK – I. OSZTÁLY”.
Miközben a tinta lassan beszívódott a mázba, a szalag újra megmozdult, közelebb víve őket egy sötét sarokhoz, ahol egy nehéz, fenyőfából készült szállítóláda fedele állt félig nyitva, mélyén egy fekete jelölőfestékkel teli, száradó ecsettel.