209/4. A tiszta tüdő ára — A mentolos balzsamozás

A bársony bélésű sötétségben a kámforos pára nem csupán a képzeletbeli légutaikat tisztította meg, de azonnal tapadós réteggel vonta be a finom porcelántagokat. Az Antikvárius megpróbálta megmozdítani a karját, ám a hűlő gél könyörtelenül rögzítette a könyökét. Csak egy halk, mázas koccanás volt a válasz, ami a doboz szűk terében felerősödve visszhangzott.
Hirtelen ritmikus, tompa dübörgés rázta meg a fadoboz szerkezetét. A hangok egyértelműen a szomszédos ingaórából származtak, amelynek nehéz fogaskerekei feszülten csikorogtak. Henderson belsőleg ujjongott: a megmentők érkeznek! Egy ilyen precíz óramű csakis egy bonyolult, gőzhajtotta mentőakció nyitánya lehetett, amely kiszabadítja őket ebből az illatos börtönből.
A fojtogatóan édes kámforfelhő azonban nem oszlott táguló reményeikre. Az ingaóra utolsó kondulásával nem a szabadság szele, hanem egy újabb automata szelep sziszegése érkezett. A doboz feneke megremegett, majd egy gépies kattanással negyvenöt fokos szögben megdőlt, közvetlenül egy újabb adag, ezúttal levendulaillatú gőzsugár útjába állítva őket.
A megmentés helyett a szerkezet csupán a következő fázisba lépett: a prémium minőségű, ciklikus konzerválási programba. Miközben a távolban a múzeumi felvigyázó unottan húzta végig a tollseprűt a külső tárolón, a két figura lassan megértette, hogy az örökkévalóságot makulátlanul tiszta, illatos és tökéletesen mozdulatlan kiállítási tárgyként fogják tölteni.
A sarokban ekkor egy apró, rézből készült fogaskerék kezdett el baljóslatúan visszafelé forogni.