208/3. A pneumatikus utazás — A hermetikus csapda

A sűrített levegő nemcsak a port söpörte le a vitrin faláról, de az Antikvárius maradék méltóságát is alaposan megborzolta. A rézcsőben való száguldás meglepően sima, bár fülrepesztően fütyülő élménynek bizonyult. Mire Mr. Hendersonnak sikerült volna visszanyernie a porcelán ujjai feletti tökéletes uralmat, a kapszula egy halk, hidraulikus szisszenéssel zökkent meg, és egy puha, bársonnyal borított fogadóasztalon landolt.
A környezet leginkább egy tágas, tölgyfabútorokkal berendezett diplomáciai irodára hasonlított. Az Antikvárius elégedetten nézett körül a polírozott sárgaréz műszerek és a csendesen ketyegő faliórák között. Úgy tűnt, a tévedés tisztázódott: a leltári rendszer végre felismerte valódi értéküket, és egy magas rangú kormányzati tisztviselő személyes gyűjteményébe irányította őket. Talán épp egy cserebere-ügylet előkelő tárgyaiként vártak a bemutatásra, ami a fűtőházi kaland után határozott előrelépést jelentett.
Mr. Henderson már épp megigazította volna a gallérját, amikor a mennyezetről egy nehéz, mechanikus kar ereszkedett alá. A fémkar végén lévő fúvóka nem aranyport, hanem vastag, kobaltkék lakkot permetezett az üvegvitrin illesztéseire. A ragacsos massza pillanatok alatt eltömítette az apró szellőzőnyílásokat, miközben a falon lévő kijelző kattogva váltott át a legújabb minősítésre: „Hermetikusan Lezárt Holtteher – Tartósított Állomány, Oxigénmegvonás indítva.”
A vitrin tetejére ekkor egy apró, sárgaréz lábakkal kaparászó mechanikus órabogár pottyant, amely azonnal nekilátott a friss lakkba vésni a végérvényes iktatószámot.