208/2. Az alagsori iktatás — A minősített nyilvántartás

A tölgyfa ajtó nem vészjósló nyikorgással, hanem egy elegáns falióra fémes csilingelésével pattant ki. A mögötte elterülő csarnokot sárgaréz lámpák meleg, aranyszínű fénye világította meg. Az Antikvárius kimászott a levendulaillatú papírdobozból, és eligazította a zakóját, miközben próbálta megőrizni szakmai méltóságát. A látvány meglepően megnyugtató volt: finom mívű faállványok, polírozott réztáblák és aprólékosan felcímkézett fiókok sora húzódott a falak mentén, mint egy elit klub alagsori könyvtárában.
– Úgy tűnik, kedves Henderson, a gubernális ízlés mégsem teljesen veszett fejsze nyele – jegyezte meg az Antikvárius, és elégedetten megsimította az aranyozott prémium pecsétet a karton szélén. – Nem megsemmisítésre ítéltek bennünket, hanem a kincstári magángyűjtemény Kiemelt Osztályára szállítottak. Ez az archiválás legmagasabb foka.
Mr. Henderson óvatosan kibújt a szomszédos dobozból, porcelán ujjait a polc szélére támasztva. A falon függő réztábla valóban a „Szelektált Raritások és Állami Ajándékok” feliratot viselte. A hűvös, csontszáraz levegő tökéletes volt a papír és a porcelán megóvására, a sínpálya mentén elhelyezett automatikus portalanító kefék pedig diszkrét suttogással tisztították meg az üvegvitrint. A rendszer nyilvánvalóan a legértékesebb műtárgyak tartós megőrzésére rendezkedett be.
A sínpálya ekkor halk zümmögéssel újra megindult, és a vitrin megállt egy hatalmas, rézcsövekből álló fal előtt. A csövek felett egy mechanikus tábla ugrott át, új feliratot mutatva: „Kölcsönző Hivatal — Kijövő Küldemények”. Mielőtt az Antikvárius tiltakozhatott volna a leltári átsorolás ellen, egy nehéz vas fogaskerék kattant, és az üvegkalitka határozott lendülettel becsúszott a legnagyobb sűrített levegős cső szájába.