207/9. A prémium rezervátum — Az örökös párologtatás

A lejtő selyemmel bélelt rézcsatornája csendesen repítette őket lefelé, de a megkönnyebbülés sötétsége alig pár másodpercig tartott. A csúszda vége nem a szabadságba, hanem egy vakítóan kivilágított, dupla falú üvegvitrinbe torkollott, amely csendes hidraulikus szisszenéssel emelkedett fel a kormányzói szalon kellős közepén.
A vendégek elragadtatott tapssal vették körül az új látványosságot. A kormányzó büszkén lépett a műszerfalhoz, és megtekerte a polírozott rézszelepet.
– Íme, uraim, a technika legújabb diadalútja! – jelentette ki sugárzó arccal. – A túlságosan magas fűtőértékű anyagnak bűn lenne elégnie. Ezért a rendszer az aromaterápiás díszrezervátumba utalja őket.
Az Antikvárius kétségbeesetten kapart volna az üvegfalon, de a padló finom rácsain keresztül azonnal forró, levendulás gőz csapott fel. A pára kellemesen átáztatta a kartondobozokat, miközben a gép lassú, precíz szívóhatással vonta ki belőlük az évszázados papír és öreg máz összetéveszthetetlen, nemes illatát, közvetlenül a szalon szellőzőjébe juttatva azt.
Mr. Henderson mozdulatlan porcelántekintete mögött ekkor világosodott meg a szörnyű igazság. A homlokukra ütött aranyozott pecsét nem a megmenekülést jelentette, hanem a végleges, élő kiállítási tárggyá nyilvánítást. A tűzhalált elkerülték, de cserébe örökös, illatosított párologtatóként szolgálták a tiszteletreméltó társaság kényelmét.
A szalon morajlása mögött, a padló alatti sötét járatban ekkor egy nehéz sárgaréz kulcs fordult el csendben a zárban.