207/8. A gépiesített elismerés — A fűtőérték diadala

A falak mögül morajló hang egyre közeledett, míg végül a márványkandalló feletti rekesznyílásból egy sárgaréz csuklókkal ellátott, teleszkópos mechanikus kar nyúlt ki a szalonba. A vendégek elragadtatva suttogtak, néhányan közelebb léptek, hogy jobban lássák a kormányzó legújabb büszkeségét: az automatizált Minőségellenőrző és Címkéző Kart. Mr. Henderson merev porcelánszemeivel csak a fém ujjhegyeken megcsillanó polírozást figyelhette, miközben az Antikvárius megpróbálta visszatartani a lélegzetét, hátha így láthatatlanná válik a szenzorok előtt.
A gép nem bántotta őket. Helyette a sárgaréz kar végén elhelyezkedő, finom fogaskerekekből álló szerkezet halkan kattant, majd egy apró, tintával átitatott párnához nyomódott. A következő pillanatban a kar kecses, szinte udvarias mozdulattal előrehajolt, és egy fénylő, aranyozott pecsétet nyomott Henderson dobozának tetejére, majd közvetlenül az Antikvárius homlokára. A pecsét felirata tisztán hirdette: „Különlegesen magas fűtőértékű, bemutatóra alkalmas rezervátum – Elégetése szigorúan tilos”.
A kormányzó büszkén húzta ki magát. – Látják, uraim? A rendszer tévedhetetlen. A selejtes anyagot azonnal a kazánba veti, ám a valódi értéket felismeri, és megőrzi az utókornak. Vagy legalábbis a következő estélyig. – A vendégek tapsban törtek ki, az admirális pedig elismerően koccintott a poharával. Az Antikvárius érezte, ahogy a homlokára száradó aranytinta kellemetlenül feszül, de a megkönnyebbülés hulláma elöntötte a testét. Megmenekültek a tűzhaláltól.
A sárgaréz kar visszahúzódott a falba, de a mozdulatot nem csend követte. A díszkanapé alatt egy nehéz, fémes csattanás hallatszott, mintha egy rejtett retesz oldódott volna ki. A plüss kárpit lassan megdőlt, és a sötétben egy apró, rézlemezekkel borított lejtő nyílása villant meg a mélyben.