207/6. A szalon vendégei — A füstmentes elegancia

A pneumatikus emelő halk szisszenéssel állt meg egy mahagóni burkolatú, rézrácsos fülkében. A résen át vakító csillárfény és a kormányzói szalon elegáns duruzsolása áradt be. A dobozok alja finoman megroppant, amint a félautomata fűtőinas fehér kesztyűs keze megragadta a rekeszek szélét, és könnyedén kirángatta őket a szellőző aknájából.
– Pazar évjárat – mormolta a szalonmester, miközben végighúzta ujját Mr. Henderson makulátlan, hűvös porcelánfelületén. A réztábla csillogó feliratát látva azonnal elvetette a tűzipiszkálót. Az ilyen kivételes kategóriájú fűtőanyagot nem lehetett csak úgy meggondolatlanul a nyílt lángra dobni; a protokoll szerint előbb a márványkandalló melletti, ezüstözött pihentetőállványra kellett helyezni őket.
Az Antikvárius óvatosan kilégzett a léceken keresztül. A szalonban finom brandy, méhviasz és drága dohány illata terjengett. Úgy tűnt, a közvetlen tűzhalál veszélye egyelőre elhárult, hiszen a kormányzó vendégei éppen egy tengerészeti egyezmény utolsó cikkelyeire koccintottak. Henderson merev szemeiben a kristálycsillárok apró, törött szikrákká szóródtak szét.
A szalonmester azonban nem hagyta magára a szállítmányt. Egy apró, rugós hőmérőt illesztett a doboz rácsai közé, majd gondosan felhúzta a kandalló melletti automatikus aromaszabályozót. A szerkezet halk ketyegéssel kezdte mérni a benyomott fűtőanyag páratartalmát, hogy a kellő pillanatban a legmegfelelőbb illóolaj-bevonatot permetezhesse rájuk a tökéletes lángszín érdekében.
A rács túloldalán egy halk sárgaréz csengő kondult meg: a kormányzó jelezte, hogy készen áll az esti demonstrációra.