207/4. A kazán étvágya — A magas kalóriatartalmú rakomány

Az átforrósodott ezüstóra fémes ketyegése egyetlen éles pattanással szakadt félbe, amint a mutatók belvörösen izzva egybeolvadtak a számlappal. A fejük felett lógó nehéz vascső sziszegve nyílt ki, és sűrű, fekete szénpor zúdult a fadobozok tetejére. Az automatizált széntöltő gép optikai szenzora végigpásztázta a rakományt, miközben a hangszóró száraz, kattogó hangon korrigálta az előző bejelentést: „Kiegészítés: a kísérő elemek keménysége és sűrűsége meghaladja a standard tűzifáét. Prémium kategóriás, hosszan égő kohóadalék lajstromozva.”
A szomszédos ládában Mr. Henderson porcelánkoponyája riadtan koccant a faoldalnak. A teában lévő tengeri só és máz hatására a teste tökéletesen hőtartó kerámiává szilárdult – ami a kazánvezérlő logikája szerint éppen a legkedvezőbb, egyenletes izzási hőmérsékletet biztosította a gőzgép számára. Az Antikvárius kétségbeesetten próbálta megmozdítani a karját, de az óra olvadó fémje a mellkasára tapasztotta a ruházatát, mintha maga is a szerkezet elválaszthatatlan fűtőeleme lenne.
A futószalag megremegett, és a két díszdoboz lassú, elkerülhetetlen lendülettel elindult a kazán vörösen izzó, nyitott torka felé. A torkolat előtt azonban egy rozsdás, mechanikus csapóajtó hirtelen megállította a menetet. A gép nem bedobta őket, hanem egy vastag, sárgaréz fecskendőt tolt a láda rácsai közé.
A fecskendő hegyéből tömény gyújtóolaj sűrű szaga áradt be. A kazán feletti rézlámpa zöldről sárgára váltott, miközben a fal mögött egy nehéz, lendkerekes időzítő ketyegése indult el.