207/2. A prémium kísérő — A díszdobozos antikvitás

A teherlift vasrácsa méltóságteljesen csúszott szét, feltárva egy makulátlanul tiszta, neonfényben úszó válogatócsarnokot, amely leginkább egy túlbuzgó postahivatal és egy sebészeti klinika keresztezésére emlékeztetett. Az Antikvárius megkönnyebbülten fújtatott; meggyőződése volt, hogy ez csupán egy apró adminisztrációs hiba, egy rosszul kalibrált vonalkód-leolvasó okozta logisztikai gubanc. Nyilvánvalóan elegendő lesz felmutatnia a céhes igazolványát a falon pásztázó vörös lézerszemnek, és a rendszer felülbírálja az exportparancsot.
Bár a lábai még mindig a padlóhoz kötötték a gyorsan száradó máz miatt, kabátja belső zsebéből nagy nehezen előhalászta az ezüst zsebóráját. Úgy vélte, a gép optikai szenzorai a fém visszatükröződését látva azonnal észlelik a külső, nem-katalógusos tényezőt, és leállítják a csomagolási folyamatot. Amikor a sárgaréz karok megálltak a feje felett, és egy halk sípolással beszkennelték a ketyegő családi ereklyét, az Antikvárius elégedetten elmosolyodott. A mechanika visszahúzódott. A vészhelyzet elhárult, a józan ész győzött a vak automatizmus felett.
A megnyugvás azonban csak addig tartott, amíg a hidraulikus prés újabb fémes sóhajjal működésbe nem lépett. A gép nem felülbírálta a parancsot, hanem kiegészítette azt: az ezüstórát „korhű kiegészítőként” azonosította, és egy apró csepp ragasztóval egyenesen az Antikvárius lakkbőrré keményedett mellkasára rögzítette. Mielőtt megszólalhatott volna, a díszdoboz falai ruganyosan felemelkedtek, tökéletesen magukba zárva a férfit. A sötétségben csak a friss fenyőfa illata és a saját, kétségbevonhatatlanul üvegesedő szívverésével versenyző óraketyegés maradt.
A doboz alól hirtelen sós tengeri szél fuvallata és egy távoli, mély gőzhajókürt hangja szűrődött be a réseken keresztül.