206/4. Az exportált leltár — A hibátlan máz ára

A filcfejű kalapács háromszor, mértéktartó koccanással koppant Mr. Henderson immár teljesen porcelánná merevedett homlokán. A hang tiszta volt és zengő, akár egy meisseni harangjáték. Az automata elégedett gőzfelhőt fújt ki a rézcsövein keresztül, majd egy apró, fogazott nyíláson át kigördült egy viaszpecséttel ellátott, halvány selyempapír: a hivatalos minőségi tanúsítvány. „I. osztályú leltári darab. Hibátlan máz, minimális repedéshajlam” – állt rajta elegáns, tintakék kalligráfiával.
Henderson nem tudott pislogni, de kék tónusú, üveges porcelánszemeiben a rémület egészen tisztán tükröződött. Az Antikvárius megkönnyebbülten lépett volna hátra, hogy gratuláljon a sikeres minősítéshez, ám a cipőtalpa makacsul ragaszkodott a padlóhoz. Amikor rémülten lenézett, látta, hogy a padlóra kifolyt és megszilárdult finomító lakk a lábfejét is a tölgyfa deszkákhoz rögzítette, s a kobaltkék indamintázat már az ő bokájánál virágzik.
A gramofon halkan felreccsent, s egy fémkar finoman oldalba lökte a merev Hendersont. A férfi talpánál ebben a pillanatban megnyílt a padló, és egy selyemmel bélelt díszdoboz emelkedett fel, amely hajszálpontosan követte elegáns, teázó sziluettjét. Henderson méltóságteljesen belecsúszott a tokba, miközben a gép automatikusan lezárta a fedelet, és ráragasztotta a „Törékeny! Exportra kész” feliratot.
Az Antikvárius ekkor értette meg az Archívum igazi, bürokratikus célját: a leltár nem tárolásra, hanem azonnali értékesítésre szolgált. Alatta is megmozdult a padló, miközben a gép polírozókarjai már nyújtózkodtak a következő adag lakkért. A sötét sarokban, egy elfeledett polc mélyén ekkor egy apró, sárgaréz iránytű mutatója vadul pörögni kezdett, jelezve, hogy a szállítmány hamarosan útnak indul.