206/3. A minőségi tanúsítvány — A repedezett máz finomhangolása

Az Antikvárius óvatosan, mintha egy élesített bombához nyúlna, két ujjal megragadta a rézszegélyű kartotéklapból lelógó vörös fonalat. Henderson közben bűvölten bámulta a saját kézfejét, amelyen a porcelánosodás már a csuklójáig kúszott, finom, kékesszürke erezetet rajzolva a hófehér felületre. „Ez egyfajta... adminisztrációs hiba lehet” – dadogta Henderson, miközben megpróbálta behajlítani a mutatóujját, de az csak halk, tiszta koccanással ütődött a hüvelykujjához, mint két üveggolyó.
Amikor az Antikvárius megrántotta a fonalat, az automata belsejéből nem vészsziréna, hanem egy ünnepélyes, rugós dallam csendült fel. A gép oldalán kis csapóajtó nyílt ki, amely mögött apró, filccel borított polírozótárcsák kezdtek el nagy sebességgel forogni. Mellettük egy sötétkék üvegcse pihent, rajta cirádás felirattal: „Finomító Kenőcs Első Osztályú Gyűjteményi Darabokhoz”.
„Látja? Csak karbantartás!” – lélegzett fel Henderson, és pánikszülte sietséggel dugta a merevedő kezét a forgó tárcsák közé, abban a szilárd meggyőződésben, hogy a dörzsölés majd visszaállítja a vérkeringését. Az Antikvárius azonban eközben a kartotéklap apró betűs részét böngészte. Sápadtan olvasta fel a bürokratikus záradékot: a kenőcs nem gyógyír, hanem a száradási folyamatot gyorsító lakk, amely meggátolja a buborékosodást a kiégetés előtt.
Mielőtt Henderson visszahúzhatta volna a karját, a polírozó korongok lágyan hozzáértek a bőréhez. A merevség egyetlen rántással szaladt végig a könyökén, miközben a hófehér felületen apró, kézzel festett kobaltkék indák kezdtek virágozni. A gramofonból ekkor egy újabb, tompa kattanás hallatszott, és a sötét sarokból lassan leereszkedett egy apró, filcfejű kalapács, készen arra, hogy megkocogtassa a száradó remekművet.