206/2. A porcelán szorítása — A belső mázasodás vészhelyzete

Henderson nem teketóriázott. A fojtogató kamillaillat és a fejük felett fenyegetően zümmögő fúvókák látványa gyors döntésre sarkallta: egyetlen kétségbeesett mozdulattal felkapta a csészét, és fenékig ürítette a zölden derengő folyadékot. Az Antikvárius óvatosabb volt; miközben társa a torkát dörzsölte, ő a saját adagját egy hirtelen, félrevezető mozdulattal a tálca melletti üreges rézcsőbe borította, remélve, hogy a rendszer nem rendelkezik beépített folyadékmérő szenzorokkal.
– Egészen frissítő – lihegte Henderson, miközben az arca visszanyerte egészséges színét, sőt, a bőre szinte természetellenesen simává és feszessé vált. – Úgy tűnik, az állagmegóvásnak megvannak a maga kézzelfogható előnyei. Talán mégis megbecsülik a prémium kategóriás leltári tételeket ebben az intézményben.
A megkönnyebbülés azonban korainak bizonyult. A tálcán lévő apró vekker ketyegése hirtelen elhallgatott, ám a mennyezeti fúvókákból nem permetezett semmi. Helyette Henderson jobb kezének mutatóujján a köröm lassan, de kérlelhetetlenül átváltott finom, repedezett mázú, hófehér porcelánná. Nem érzett fizikai fájdalmat, csupán egy enyhe, hűvös merevséget, ami elindult felfelé a kézfeje irányába.
Az Antikvárius döbbenten hátrált volna, ám a lába még mindig a padlóhoz tapadt. Tekintete a fali automata alsó nyílására tévedt, ahol halk kattanással egy nehéz, sárgaréz szélű kartotéklap csúszott elő a résből. A fémbe vésve két név állt, s a lap sarkából egy apró, vörös fonál lógott alá a mélybe.