205/5. Az átruházott ingatlan — A leltározott tulajdonosok

A hidraulikus morajlás nem a távoli alagútból érkezett, hanem közvetlenül a lábuk alól. A padlódeszkák finom, precíz mozdulattal süllyedtek meg két centit – éppen annyit, mint amikor egy jól olajozott fiókot tol be egy gondos kéz a helyére.
– Ön átruházta az ingatlant! – sziszegte Henderson, miközben kétségbeesetten kapkodott a csupasz, sima falak után. – Egy tizennyolcadik századi órakulccsal eladta a teljes hátsó szobámat!
– Az a szoba sosem volt az öné! – vágott vissza az Antikvárius, de a hangja érezhetően elvékonyodott. Kétségbeesetten nyúlt a sárgaréz nyílás felé, hogy visszavegye a kulcsot, ám a fémfedél egy utolsó, száraz kattanással végleg rázárult.
A fali automata alsó rekeszéből egy apró, ropogósra száradt papírszalag csúszott ki. Az Antikvárius reszkető ujjakkal tépte le, és a derengő lilás fénybe tartotta. A szerkezet gépelt betűi félreérthetetlenek voltak:
„Tulajdonosváltás nyilvántartva. Az ingatlanhoz tartozó beépített bútorzat és tartozékok – beleértve a helyiségben tartózkodó élőleltári egységeket – az Archívum kizárólagos tulajdonát képezik. Állapotuk nem módosítható.”
– Élőleltári egységek? – suttogta Henderson. Önkéntelenül a gomblyukához nyúlt, amelyből éppen abban a pillanatban bújt elő egy apró, rézfejű sorszámplakett: 205/B.
Az Antikvárius megdermedt, amikor észrevette, hogy a szoba egykori kijárata helyén most egy vaskos, polírozott üvegfal feszül. Odakint, a félhomályos múzeumi csarnok kihalt folyosóján egy automata takarítógép gurult el halkan zümmögve.
A csendet hirtelen egy régi, porral borított gramofon tölcséréből kiszűrődő, elakadó sercegés törte meg a szomszédos vitrin sötétjéből.