205/4. A kiszabott illeték — A tulajdonjog ára

Az Antikvárius úgy rántotta vissza a kezét, mintha parázshoz ért volna. Henderson sápadtan, hátrálva bökött a követelésre.
– Megmondtam! – sziszegte. – Ez a hely egy bürokratikus mocsár. Mennyi az illeték? Mivel fizetünk?
Kutató tekintettel vizsgálták a doboz oldalát, de nem találtak pénzbedobó nyílást. Ehelyett egy apró, bőrszerűen puha korong derengett a réztábla mellett, felette pedig egy újabb, friss tintaszagú cédula bújt elő: „Fizetés biológiai mintával vagy egyenértékű zálogtárggyal.”
– Biológiai minta? Nem adom a véremet egy darab lebegő porért! – hördült fel az Antikvárius, és sietve a zsebébe kotort. Előhalászott egy ritka, tizennyolcadik századi sárgaréz órakulcsot. – Ezt ni! Ez valódi érték. A gép majd értékeli a kultúrát.
Óvatosan a puha korongra helyezte a fémet. A szerkezet mohón beszippantotta a kulcsot, a zöld fiola fénye pedig megnyugtató, tiszta kékké szelídült.
– Látja? – suttogta az Antikvárius büszkén. – Csak érteni kell az automaták nyelvén.
A diadal azonban alig tartott egy másodpercig. A kék fény hirtelen sötétlilára váltott, és a fiolában lebegő porszemcsék másodpercek alatt az antikvárium hátsó szobájának tökéletes, apró másolatává álltak össze. A réztábla újabb fémes csattanással fordult meg: „Zálogtárgy elfogadva. A 'Hátulsó szoba' tulajdonjoga átruházva az Archívumra.”
A falak mögött ekkor valami mély, hidraulikus morajlás indult el, s a távolból egy nehéz vasrács zuhanásának fémes visszhangja rázta meg a folyosót.