204/4. Az iktatott rakomány — A leltárba vett szabadság

A tutaj átvágott a sűrű gőzfüggönyön, ám a várva várt lángoló pokol helyett egy vakítóan fehér, csempézett csarnokba siklott. A csatorna vize itt tiszta, langyos medencévé szelídült, melynek közepén egy hatalmas, sárgarézből készült mérleg magasodott.
– Ah, a Központi Átrakó Hivatal! – kiáltott fel az Antikvárius, és büszkén igazította meg a szemüvegét. Magabiztosan lépett ki a tutajról a száraz kőperemre, magasra tartva a frissen lepecsételt kikötői szabályzatot, mint valami szent ereklyét. – Láthatja, Henderson úr, a hivatalos mentességünk kikezdhetetlen. Átmeneti tárolásra jogosult, törvényes utazók vagyunk.
Henderson gyanakodva követte őt, kezében a radiátorrács darabjával. A mérleg egyik serpenyőjében ócska, rozsdás vaskalitkák és törött bútorok hevertek, míg a másik üresen lebegett a padló felett. Hirtelen egy finom fémszerkezet ereszkedett le a mennyezetről, precízen kikapta az Antikvárius kezéből a papírt, majd a mérleg üres serpenyőjébe ejtette.
A fogaskerekek halkan kattogtak, a pecsétes lap súlya alatt a serpenyő mélyre süllyedt. Az Antikvárius diadalmasan elmosolyodott. Az egyensúly azonban nem tartott sokáig. Egy robusztus vaskar nyúlt ki a falból, s gyengéd, de ellentmondást nem tűrő mozdulattal átemelte a két férfit a másik serpenyőbe, közvetlenül a rozsdás kalitkák mellé. Egy fúvóka ekkor sűrített levegővel egyszerűen kifújta a papírt a mérlegből.
A padló azonnal megnyílt alattuk, és egy sima, száraz csúszdán át egy hatalmas, poros archívumba huppantak, ahol több száz, hasonlóan leltárba vett, néma alak ült fadobozokon. A falon lévő réztáblán ez állt: „Gazdátlan hagyaték. Az örökös tárolás ingyenes.”
A lábuk előtt, a vastag porban egy apró, magányos sárgaréz kulcs csillant meg.