203/6. A zöld iránytű — A tengeri köd fogságában

A zöld fénysugár pontosan Henderson megbokrosodott mellkasát vette célba, ahol a rátapadt szögesláda fémkapcsai azonnal zizegő, szikrázó udvart vontak a zöldes derengés köré. Az Antikvárius, bár reszketett a lába, azonnal előhúzott a zsebéből egy száraz magyarázatot.
– Semmi ok a pánikra – jelentette ki, miközben hátrált egy lépést a biztonság kedvéért. – A tengerészeti ládák belső bélése gyakran foszfortartalmú szigeteléssel készült a penész ellen. A hirtelen beinduló mágneses szállítórendszer indukciós árama csupán kisülést okozott a zárszerkezetben. Egyszerű fizika.
– Egyszerű? – hördült fel Henderson, miközben a cipősarka mély barázdát szántott a tölgyfapadlóba. A zöld fénycsóva valósággal magához láncolta őt: a teste tehetetlenül dőlt előre, mint egy megdőlt árboc a viharban. Kezében a kék üvegcse ezüstös folyadéka vadul kavarogni kezdett, majd a dugót kilőve, vékony sugárban egyenesen a láda kulcslyuka felé spriccolt.
Az Antikvárius döbbenten figyelte, ahogy a „nem-mágnesezhető” nehézkedési sűrítmény tökéletes ívben repül a fény forrása felé. A láda nehéz tölgyfa fedele ekkor egy fémes csattanással felpattant. Odabent nem penészes bélés, hanem egy hatalmas, sárgaréz hajóiránytű forgott veszettül, amelynek zölden világító mutatója pontatlanul, de annál elszántabban észak helyett Henderson gombjai felé mutatott.
A szobában hirtelen fojtogató, sós tengeri köd gomolygott elő a láda mélyéről, és a sarokban megmozdult egy nehéz, átázott tengeri napló, amelynek lapjai lassan, maguktól kezdtek lapozódni a fojtogató huzatban.