203/2. A papírsúly diadala — A pultba süllyedő igazság

Az Antikvárius nem volt az a megijedős fajta, különösen egy olyan üzlet után, amely alaposan kikerekítette a havi mérlegét. A függöny mögül hallható fojtott kaparászást egyszerűen a szomszéd pékmester hírhedt macskájának tulajdonította, amely bizonyára megint utat talált a ritka kiadások közé. Magabiztosan lépett a nehéz, porlepte bársonyhoz, és egyetlen lendülettel rántotta félre.
Macska helyett egy régi, sárgaréz mechanikus kalitka állt ott, benne egy kitömött, de valamiért mégis ritmikusan bólogató sárgaréz csalogánnyal. A szerkezetet nyilván a padló megmozdulása indította be, a fura hangot pedig a madárka kilazult karmait tartó fogaskerék adta. Az Antikvárius elmosolyodott a saját gyanakvásán, és visszatért a tölgyfa pultjához, hogy eltegye a leltárkönyvet.
Amikor azonban megfogta a könyv szélét, az nem engedelmeskedett. A megsárgult lapok, amelyeket az ezüstös csepp átitatott, hihetetlen módon magukba sűrítették a nehézkedést. Az Antikvárius megrántotta a bőrkötést, de az ujjai lecsúsztak róla, mintha egy lebetonozott üllőt próbált volna megmozdítani. A vaskos leltárkönyv – halk, selymes suhanással – egyszerűen átvágta magát a tölgyfa pulton, tökéletes téglalap alakú nyílást hagyva maga után, majd tompa puffanással landolt a padlón.
A mélyből, ahová a könyv zuhant, nem por szállt fel, hanem egy apró, tömör, vörös selyemzsinórra kötött rézpecsét emelkedett ki a repedésen keresztül, mintha a mélység cserébe kínálná fel ezt a zálogot.