203/1. A nehézkedési sűrítmény — Az ártalmatlan egyensúlyvesztés

A távozó triumvirátus zaja – a lelkes vásárló ujjongása, Henderson kétségbeesett magyarázkodása és a testéhez tapadt fémnehezékek ritmikus csörömpölése – lassan elenyészett az utca túloldalán. Az Antikvárius megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, miközben zsebre vágta a vaskos csekket. A csend visszafoglalta a hátsó szobát, amelyet most csak a megnyílt padló alól felszálló langyos gőzszag és a megmaradt por finom leülepedése töltött meg.
Ekkor koppant valami a sarokban. A poros polcról legördült kék üvegcse pontosan az Antikvárius lábfeje előtt állt meg. A sűrű, ezüstös folyadék lustán kavargott a vastag üvegfal mögött, mintha saját, önálló törvényei lennének. Az Antikvárius lehajolt érte, s a címkét közelebbről szemlélve csak egyetlen, kézzel írt szót talált rajta: „Sűrítmény”. Semmi használati utasítás, semmi márkajelzés, csupán a patinás, békebeli kézírás.
Mivel az iménti tranzakció minden józan üzleti logikát felülírt, az Antikvárius hajlamos volt ezt a kis fiolát is afféle ártalmatlan, színházi kelléknek tekinteni. Hogy elűzze a hirtelen támadt gyanút, kihúzta a parafadugót, és egyetlen, mikroszkopikus cseppet engedett a pulton fekvő, megsárgult leltárkönyv sarkára. A papír azonnal felitta az ezüstös nedűt.
A következő pillanatban a vaskos tölgyfa asztal bal sarka vészjósló reccsenéssel megereszkedett. Az Antikvárius megigazította a szemüvegét, és a hirtelen támadt dőlést a régi bútorok elkerülhetetlen hőtágulásának és a korhadás számlájára írta. Hiszen egyetlen csepp folyadék nem nyomhat többet egy tollpihénél. Zsebre vágta az üvegcsét, ám ekkor a sötét sarokból, a nehéz bársonyfüggöny mögül fojtott, fémes kaparászás zaja szűrődött ki.