202/10. Az automata végelszámolás — A megvásárolt kíséret

A zölden derengő számlap ütemes ketyegése hirtelen felgyorsult, vészjóslóan visszhangozva a raktár dohos falai között. Az Antikvárius és Henderson egymásra meredtek, miközben utóbbi lábánál a fémtárgyak már kisebb dombbá álltak össze. A vásárló elragadtatva tapsolt: „Ó, egy feszültségkeltő visszaszámlálás! Micsoda dramaturgia, micsoda technikai fegyelem!”
Henderson megpróbált hátrálni, de a növekvő mágneses ereje könyörtelenül magához vonzotta a nehéz tengerészeti ládát. A rézveretes monstrum lassan megindult a poros padlón, egyenesen a megrémült férfi felé. Az Antikvárius biztosra vette, hogy a szerkezet azonnal felrobban, vagy a hidraulika végleg maga alá temeti őket a süllyedő antikvitás porában. Mindketten behunyták a szemüket, várva a könyvszagú megsemmisülést.
A visszaszámláló végül elérte a nullát, ám robbanás helyett a láda fedele rugós csattanással felpattant. Egy apró, sárgaréz mechanikus kar ugrott ki belőle, amely egy tintás bélyegzőt tartott. A kar villámgyorsan lecsapott Henderson zakójára, és egy jól látható „ELADVA” feliratot nyomott a szövetre, miközben a láda mélyéről egy apró rézharang csendült meg.
A vásárló ujjongva lépett elő, kezében egy frissen kinyomtatott, gőzzel préselt tulajdonjogi bizonylattal, amelyet a gép dobott ki a láda oldalán. „Zseniális! Egy önműködő, magnetizált inas-műalkotás! Megveszem!” – kiáltotta, és már írta is alá a csekket. Az Antikvárius döbbenten nézte, ahogy Henderson, mint a bolt hivatalosan leltározott és eladott tétele, tehetetlenül elindult új gazdája után.
A raktár sötét sarkában ekkor egy poros polcról halkan legördült egy magányos, kék üvegcse, melynek mélyén sűrű, ezüstös folyadék derengett.