202/9. A könyvszagú mélység — A süllyedő antikvitás

A megdőlt tölgyfa padló végül engedett a hidraulika nyomásának, és egyetlen elegáns, nehézkes zökkenéssel zsilipszerűen megnyílt a hátsó szoba irányába. Henderson úr, nadrágján a makacsul tapadó szemüveggel és a lábánál növekvő fémkupaccal, méltóságát megőrizve csúszott be a sötétedő folyosóra, mint egy rosszul kalibrált postai küldemény.
Az Antikvárius kétségbeesetten próbált megkapaszkodni egy instabil biedermeier komódban, ám a fiókok sorra kicsúsztak, selyemgombokkal és megsárgult számlákkal borítva be az amúgy is csúszós felületet. A gőz lassan eloszlott, átadva helyét a pince hideg, dohszagú áramlatának, amely a hátsó szoba mélyéről tört elő.
„Ez a térkihasználás... egyszerűen zseniális!” – lelkendezett a vásárló, miközben elegáns félcipőjében óvatosan egyensúlyozott a lejtőn, mintha csak egy avantgárd kiállítás interaktív pallóján sétálna. Nemhogy nem ijedt meg, de zsebéből előhúzott egy kis selyemkendőt, hogy letörölje a gőzt a zakójáról, miközben elismerően méregette a falba épített gépalkatrészeket.
Henderson úr a hátsó szoba félhomályában landolt, ahol a mágneses vonzás végre némileg alábbhagyott, ám a cipőtalpára tapadt vasszilánkok még mindig vészjóslóan zizegtek. Az Antikvárius kimerülten roskadt mellé egy kupac régi bőrkötésű lexikonra. Ekkor, a sötétebb sarokból, ahol a raktár mélye kezdődött, egy különös, ritmikus, fémes kattogás ütötte meg a fülüket – de ezúttal nem a gépeké, hanem valami sokkal kisebbé.
A sarokban álló porlepte, rézveretes tengerészeti láda tetején egy apró, zölden derengő számlap kezdett el ütemesen villogni, mintha csak egy rég elfeledett mélységi jeladó ébredt volna fel álmából.