201/3. A lajstromozott eladók — A végleges tulajdonátruházás

A falon lévő mutató száraz kattanással zökkent át a kilencvenes osztásra. Az Antikvárius még szorosan markolta a panaszfelvevő tölcsért, mintha egy megkésve behordott fellebbezés megállíthatná a fogaskerekek komótos forgását. Henderson a terem túlsó feléből próbálta felé nyújtani a karját, de fémből készült mandzsettagombjai és mágneses teste miatt szorosan a szállítószalag oldalfalához tapadt.
Hirtelen megszűnt a hidraulikus rendszerek süvítése. A mennyezetből két finommívű, kárpitozott fogókar ereszkedett alá, de ahelyett, hogy összezúzták volna a két megriadt férfit, meglepő gyengédséggel ragadták meg a zakójuk hajtókáját. Egy sárgaréz csipesz villant, és mindkettőjük mellkasára egy-egy precízen kitöltött, árcédulával ellátott leltári bilétát pattintott.
– Leltározási szakasz lezárva. Tétel azonosítva: XIX. századi működőképes bolti személyzet, újszerű állapotban – recsegte a mennyezeti fonográf.
A padló egyetlen zökkenővel megemelkedett. A csillogó, csiszolt üvegfalú kirakatpult nehézkesen átfordult a tengelye körül, és a két férfit egyenesen a földszinti bolttérbe, a fényesre tisztított kirakatüveg mögé repítette.
Az utcán egy kalapos úr állt meg, elégedetten bólogatott, majd a kabátjából előhúzott egy vastag csekkfüzetet. A kirakat alatti nyílásból éles csilingeléssel hullott ki a nyugta, miközben a külső üvegre felülről egy méretes, rézkeretes tábla csapódott le: ELADVA.
Az Antikvárius pislogott a napfényben, de a zakójára erősített rejtett rugó megakadályozta, hogy kilépjen a beállított pozícióból. Odakint, a sarkon túl, egy réztrombita halk kaffantása hallatszott a csatornarács mélyéről.