201/1. A fémalkatrészek vándorlása — A besorolás átka

A gőzsugár fanyar, gépolajszagú felhőbe borította a szomszédos vitrint, mire az Antikvárius reflexszerűen köhenteni próbált, de a torkára fagyott a hang, amikor a saját hajtókáján lévő réztáblát megpillantotta. Mr. Henderson eközben különös, rángatózó mozdulattal feszült neki a fülke üvegfalának. Nem önszántából tette: a padló alatti mágneses szállítószalagok halk morajlással indultak be, és Henderson nadrágzsebében lapuló, elfeledett órarugók és vascsatok engedelmesen követték a mélyben lévő generátorok vonzását.
– Henderson, kérem, ne rángatózzon, ez rontja az esztétikai értékünket! – suttogta az Antikvárius fojtott hangon, miközben igyekezett megőrizni a méltóságát, bár a térdei úgy kocogtak, mint a rosszul kalibrált porcelán fogaskerekek.
A sötétből egy hatalmas, sárgaréz karmokkal ellátott hidraulikus emelőkar ereszkedett alá. Nem durván bánt velük; szinte gyengéden, mint egy tapasztalt múzeumi kurátor, megragadta Henderson vitrinjét, és finom zökkenéssel megindította egy oldalsó sínpályán. Az Antikvárius rémülten nézte, ahogy társa lassan távolodik a sötét folyosón, egyenesen a „Vegyes fémhulladék és egyéb szervezetek” feliratú szektor felé.
A falakon elhelyezett apró gázlámpák hirtelen egyszerre lobbantak fel, megvilágítva egy hatalmas, poros faliórát, amelynek számlapján nem számok, hanem különböző tulajdonosnevek szerepeltek. A mutató lassan, kattanva ugrott egyet az új név irányába.
A távolodó Henderson fülkéjének aljából egy apró, fényes rézkulcs hullott a porszemek közé, amely halkan csilingelve gurult az Antikvárius mozdulatlan lábához.