200/3. A nyugtázott foglaló — A tökéletes zárás

A sárgaréz kar nem teketóriázott: hirtelen, precíz fémcsikordulással megragadta a csekkfüzet szélét, és egyetlen határozott rántással beszívta azt a padlólemez mögötti sötétségbe. A vásárló szeme tágra nyílt az ámulattól.
– Zseniális! – kiáltott fel, és elismerően közelebb hajolt. – Vákuumos adagolóval kombinált rugós elkapó! A belső szerkezet nyilván azonnal ellenőrzi a papír minőségét és a fedezetet!
Az Antikvárius kétségbeesetten próbálta elutasítóan megrázni a fejét, ám a mellkasán rögzített rézpecsét azonnal ellensúlyozta a szándékot. A feje ehelyett merev, ünnepélyes bólogatásba kezdett. Henderson fémváza közben halkan zümmögött, ahogy az alulról érkező mágneses impulzus fél centiméterrel feljebb tolta a vállát, tökéletes szimmetriába rendezve a két élő kiállítási tárgyat.
A padló alól fémes csattanás hallatszott, majd a nyílásból egy apró, gőzt pöfögő sárgaréz tálca emelkedett ki. Rajta egy friss, még meleg bizonylat feküdt, amely gépelt betűkkel nyugtázta a foglaló átvételét.
– Micsoda kiszolgálás! – lelkesedett az úriember, és elégedetten zsebre vágta a nyugtát. – Életemben nem láttam még ilyen élethű, teljesen automatizált kirakati személyzetet!
Abban a pillanatban a kirakat vastag üvegtáblája fölött nehéz, acélból öntött reteszek hullottak a helyükre. A záródás tompa, végleges dörrenéssel jelezte, hogy a leltári kollekció hiánytalan, és a kiállítási tér hermetikusan lezárult. A vásárló elégedetten megveregette a sárgaréz keretet, szalutált a két mozdulatlan alaknak, majd fütyörészve elindult az utcán.
Az Antikvárius a szemöldökét sem tudta összehúzni, miközben a talpuk alatt a számláló apró, rézből készült számjegyei kattanva átváltottak: LELTÁRILAG RÖGZÍTVE. Odalent, a sötét szerelőaknában pedig halk, ütemes szisszenéssel mozgásba lendült egy vastag, fogazott lánc.